Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg itt megismert muzsikának köszönhetően is. Éppen ezért arra gondoltam, hogy indítok egy új rovatot, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott zenékről írok röviden. Mivel a legtöbb esetben csupán pár számos promóciós anyagokról van szó, egy cikkben általában három korongot igyekszem majd bemutatni – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai világzenét játszó zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért érzésem szerint bőven van mit pótolnunk. És nemcsak a nagy fesztiválok hiányoznak, hanem a komolyabb szóló turnék is – hogy ez az anyagi helyzetre, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

Sounds from Ireland (CD)

 

Az írek komolyan veszik saját kultúrájuk népszerűsítését, és ennek érdekében létrehoztak egy Culture Ireland nevű szervezetet, ami az ír művészetet promotálja szerte a nagyvilágban. Ennek a stratégiának részeként voltak jelen az idei Womexen, ahol pár standon a szerintük fontos/érdekes ír zenészeket igyekeztek népszerűsíteni, eladni. Természetesen nemcsak szavakkal, hanem prospektusokkal és lemezekkel próbálták meggyőzni az érdeklődőket arról, hogy a zöld szigeten jóval gazdagabb a világzenei kínálat, mintsem azt bárki gondolná.

 

A tízszámos CD – mint általában az ilyen válogatások – arra ideális, hogy az ember megismerjen olyan előadókat, akiknek a zenéjét egyébként nagy valószínűséggel soha az életben nem hallgatná meg. Helyszűke miatt nem foglalkozom minden tétellel, csak azokkal, amelyek tetszettek. Ilyen volt rögtön az első szám (Joe Cooley`s Morning Dew / The New Mown Meadow’s), a Caitlín Nic Gabhann és Ciarán Ó Maonaigh duótól, ami gyakorlatilag hagyományos ír népzene, annak is a friss, gyors, eleven fajtájából. A következő meglepetést a Balkan Alien Sound okozta, akik a makedón eredetű „Jovano Jovanke” című számban sikeresen ötvözték a klezmert a balkáni dallamvilággal, miközben azért némi jazz is felbukkant a zenében, amit a basszusgitár játéka csak még egyénibbé tett. Arra azért meglehetősen ritkán kerül sor, hogy valakinek a sütijéről nótát írjanak, de amikor ez mégis megtörténik, akkor az csak jó lehet – gondoltam magamban, amikor megláttam a szám címét (Maggie’s Pancakes), és nem kellett csalatkoznom, mert a majd harminc éve létező Altan együttes vérbő reel formájában őrizte meg a csemege emlékét.

 

Természetesen a többi előadó sem rossz, csak most annyira nem ragadtak magukkal, mint az előbb felsoroltak, bár a dobogós helyekre esélyes volt Seamus Begley (ének-hárfa-hegedű), illetve a The Henry Girls gospel kórussal megtámogatott produkciója. S nem utolsó sorban a fura nevű Socks in the Frying Pan, akiknek a videójával zárom cikkem ír harmadát.

 

Kinek ajánlom: Akik kíváncsiak a kortárs ír nép- és világzenére, vagy csak táncolnának egy jót.

Tízszámos válogatás, kifejezetten a 2015-ös Womexre összeállítva.

Bővebben a szervezet weboldalán: http://www.cultureireland.ie/

 

 

 

Pizzica Pizzica (CD)

 

A korong címe ezúttal nem együttest vagy előadót takar, hanem egy olasz táncra utal, amely az olasz csizma sarkában, egészen pontosan Salento környékén őshonos, besorolását tekintve pedig a tarantella táncok családjába tartozik. Az egyik jellegzetessége, hogy ezt a páros táncot eredetileg csak nők járták, ma meg kis túlzással minden hagyományőrző helybéli, életkortól és nemtől függetlenül. Ezen a tizenkét számos válogatásalbumon hat helyi zenekar mutatja meg tudását, úgy, hogy közben azért reklámoznak pár tematikus fesztivált, no meg azokat a városokat, ahol élőben, helyi környezetben hallhatjuk ezt a muzsikát.

 

Érdekes gyűjteménynek bizonyult a Pizzica Pizzica mert, mert azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a pár évtizede újra felfedezett tánczene napjainkra ennyire változatos lett. A paletta a hagyományos megközelítéstől kezdve (amit mondjuk a Mascarimiri képvisel), az elektronikus alapokra helyezett pizzicán (erre jó példa az Insintesi) át az éneket többnyire nélkülöző próbálkozásig (Compagnia Aria Corte) terjed. Jellegzetes olasz dallamokat tartalmazó, cseppet sem meglepő módon táncolásra késztető, gyors tempójú (bár léteznek lassú pizzicák is), életörömtől, vidámságtól duzzadó szerzemények sorjáznak egymás után, hogy majd egy órára megidézzék a mediterrán dél hangulatát.

 

Legjobban a lemezindító „Lu Ballu” (Mascarimiri) szám tetszett, ha létezik jellegzetes pizzica, akkor szerintem ez az – gyors tempó, fülbemászó dallam, markáns ének. De legalább ennyire jellegzetes az Anna Cinzia Villani & MacuranOrchestra előadásában felcsendülő „Farnaru Farnareddhu”, a tánclépések ritmusát diktáló brummogó basszus, amit megkoronáz Anna Cinzia Villani hangja, amely pormentesen idézi fel a hagyományokat, miközben tele van napsütéssel, élettel. Ugyanezt az életigenlést hallom ki az Antonio Amato Ensemble „Lu prigiunieru e la spada” című szerzeményéből. Az eredetileg klasszikus- és popzenét keverő hattagú zenekar mára eljutott a pizzicáig, amit szólókkal, váltásokkal díszítenek, ily módon lépve túl a kiindulási alapul szolgáló zenén.

 

Kinek ajánlom: Az olasz muzsika kedvelőinek.

Ez a 2015-ös korong hat együttes számaiból válogat.

Helyhiány miatt csak az első együttes weboldalát említem: http://www.mascarimiri.com/

 

 

 

Rancho Aparte Chirimía: Poniéndote a Gozar (EP)

 

A budapesti Womex számomra egyik legemlékezetesebb koncertjét adta a kolumbiai Rancho Aparte Chirimía együttes, akik olyan vérpezsdítő latin ünneplést csaptak a színpadon, amit tulajdonképpen senki nem tudott felülmúlni. Dino Manuelle énekes vezetésével nemcsak táncra késztették a jelenlevőket, hanem megmutatták, mire képesek a színpadon, és a muzsikán kívül bizony látványos produkcióra is futotta a tehetségükből. A hagyományos Chirimía zenekarokat az európai rézfúvós és a helyi dobok egyidejű használata jellemzi. Nincs ez másként a Chocó tartományban 10 éve alakult Rancho Aparte esetében sem, ahol két klarinét és egy Bombardinonak nevezett hangszer sorakozik fel fúvós szekcióként, ezt egészíti ki a háromtagú ritmusbrigád, előttük pedig Dino Manuelle énekes gondoskodik a közönséggel való kapcsolattartástól. Zenéjükben gyakorlatilag minden megtalálható, amit az elmúlt századok alatt az az őslakók és erre járó hódítók hátrahagytak – ettől válik hamisítatlan latin muzsikává, aminek alapja a lábakat és a karokat mozgásra késztető ritmus.

 

Akárcsak a Góbé együttes és a népzene esetében, a Rancho Aparte felfogásán is azt érzem, hogy nagyon kedvelik a hagyományos Chirimía muzsikát, de valami új hangzásra vágytak, és mivel ilyet nem találtak, megcsinálták maguk. Így aztán egy pillanatig sem szabad meglepődni azon, ha a klasszikus ritmusokra reppelés érkezik (De Quien es la Tierra) – főként azért, mert ettől még mindig kerek egész a produkció. Egyébként meg úgy gondolom, a tagság többsége az anyatej mellett ritmusérzéket szívott magába a bölcsőjében, mert egyszerűen bámulatos, amit művelnek. Főként a „Rompepecho” című számban villantanak nagyot, bár lehet, hogy csak azért ennyire feltűnő, mert itt tényleg változatos ütőhangszereket szólaltatnak meg. A harmadik tétel (Pacífico) árnyalatnyival lassúbb társainál – gondolom éppen ezért ez lett a legrövidebb –, de a fúvósok itt is nagyot alakítanak, kivált a Bombardino rövid futamait érdemes figyelni. Látszólag semmi köze nincs a többiekhez, azonban ha az egészet füleljük, akkor minden a helyére kerül – és akkor még nem szóltam a ritmusszekcióról.

 

Zárásként érkezik a „Poniéndote a Gozar”, hogy valamivel több mint négy percig igazi latin utcai mulatságon érezzük magunkat, ahol Dino Manuelle énekes elemi energiákat szabadít fel mind a zenészek, mind a hallgatóság részéről. A lábam magától mozdul, a kezem pedig bizonytalanul tapogatózik az asztalon, keresve a koncerten kapott fehér kendőt, jelezve a bulikészségemet. Manuelle hol szólóban, hol a többiek kórusával feleselve fokozza a hangulatot, hogy aztán hirtelen minden elnémuljon, és véget érjen a varázslat. A számhoz készített videóklip (ez zárja a cikkemet) nemcsak kolumbiai életképekkel szolgál, hanem visszaad valamit abból az életörömmel vegyes engergiabombából, ami rájuk jellemző. Kíváncsian várom a következő lemezüket, a koncertjüket pedig igyekszem minél tovább megőrizni az emlékeim között.

 

Kinek ajánlom: A latin ritmusok és dallamok kedvelőinek, minden fiestamániásnak, az abozaos, polka, danzas, Rebulú, contradanzas vagy a júgas szerelmeseinek, és nem utolsó sorban azoknak, akik izgalmas világzenére vágynak.

Ez a négyszámos kiadvány 2014-ben jelent meg.

Bővebben az együttes facebook oldalán: https://www.facebook.com/ranchoaparte.chirimia/?ref=br_rs