Főkép

Korea a 18. században. A Birodalmat a király vezeti, személye szent és sérthetetlen, ám mégsem mindenek fölött álló istenszemély: képes hibázni. Yeongjo király például nem is akart uralkodni – anyja alacsonyabb sorból származik, és csak bátyja halála után foglalja el a trónt. Azt a trónt, ami aztán később is sok bosszúságot szül. Yeongjo egész életében arra törekedett, hogy a tanítások szerint uralkodjon, tisztán, becsületesen megteremtse a tökéletes harmóniát, és erre neveli már kétéves kora óta a saját fiát is. És bár sokáig úgy tűnik, hogy a hercegből remek uralkodó lesz, egy idő után hanyagolni kezdi a tanulmányait, egyre több problémát okoz apjának, akit már csak az unokája tesz boldoggá, és abban bízik, hogy majd ő fogja továbbvinni a tanításait. Amikor azonban a herceg merényletet tervez a király ellen, Yeongjo nehéz helyzetbe kerül. Megölje a saját fiát? Nevezze árulónak, és tagadja ki az egész nemzetségét, köztük az unokáját is? Hagyja elfutni – de akkor milyen uralkodóként fogják számon tartani? És egyáltalán, miért akarta megölni a herceg saját apját?

 

Miután a pont pár napja láttam a Titanic Filmfesztiválon egy másik koreai filmet, azt nem írhatom le teljes nyugodtsággal, hogy nem szoktam ilyen műveket nézni, mindenesetre nem sok koreai kosztümös történelmi drámát láttam eddig. Pedig kétségtelenül érdekes élmény: legfőképpen a miénktől lényegesen eltérő kultúra miatt, ami rengeteg felfedeznivalót kínál. Már a koreai uralkodási szokások (ahol a király valahol „félúton” helyezkedik el az ázsiai „isteni császár” és az európai normák között) miatt is megéri megnézni, de ezzel még csak éppen kapirgálni kezdem a felszínét. Ahogy kibomlik előttünk ez az intrikákkal telített családi dráma, ahogy figyeljük a kommunikációképtelenséget az apa és fia között, ahogy megismerjük a herceg gyerekkorát és a merénylethez vezető eseményeket, egyre jobban a hatalmába kerít a hangulat, a kiváló zene (a nagyon menő buddhista kántálással együtt) és a szereplők érzésvilága, hogy aztán a végére tényleg valami egészen újat megismerve távozhassunk a moziból. Nem tökéletes film A trón (európai fülemet például különösen idegesítették a karakterek sírós érzelemkitörései), de ettől függetlenül csak ajánlani tudom Dél-Korea tavalyi Oscar-nevezését – ilyesmivel nem mindennap találkozik az ember.

 

No nem mintha horrorwesternből több lenne: a Bone Tomahawk ugyanis a vadnyugat kies pusztáira kalauzol el minket. A hangzatos nevű Bright Hope városkában nem sokan élnek, de azok annál jobban ismerik egymást, úgyhogy amikor egy idegen érkezik a helyi kocsmába, elég hamar kiderül róla, hogy valami rosszban sántikál. Hunt seriff (Kurt Russell) rögtön lábon is lövi, ám az éjszaka során mind a rab, mind az őt kezelő doktornő (Lili Simmons ), mind a rájuk vigyázó seriffhelyettes eltűnik. Az utánuk maradt egyetlen jel pedig egy olyan kannibál indiántörzshöz tartozik, akiket még a „szokványos” indiánok is kiközösítenek maguk közül... A seriff, az öregedő helyettese (Richard Jenkins), a doktornő járni alig tudó férje (Patrick Wilson), valamint egy kegyetlen, indiángyűlölő, úriemberként viselkedő gyilkos (Matthew Fox) útnak ered, hogy megtalálja az elraboltakat. Ehhez azonban még a kannibáloknak is lesz egy-két szavuk... akarom mondani, üvöltésük.

 

Számomra is váratlan módon a Bone Tomahawkban először nem a western (pedig amúgy nagyon kedvelem a műfajt) és még csak nem is horror (pedig abból sem volt hiány) nyert meg, hanem a karakterek közti dinamika. S. Craig Zahler első rendezésében talán ez a legváratlanabb: nem az unalomig ismert panelekre támaszkodik, hanem képes a vászonra festeni pár élettel teli, hús-vér alakot, akiknek talán nem olyan bonyolult a jelleme, de mégis hitelesek. Velős, de mégis működő párbeszédekkel (már az első pillanatoktól kezdve megnyertek maguknak), apró momentumokkal (mint az öreg helyettes állandó, az aktuális helyzettől eltérő gondolatai) és nagyon finom humorral képes olyan légkört teremteni, hogy megszeretjük a szereplőket, és valóban feszültség kúszik a tagjainkba hosszú útjuk során. Merthogy az út bizony hosszú, szerintem jobban is hatott volna, ha egy 15-20 percet kivágnak még belőle, viszont így a hangsúly is a küldetéssel kapcsolatos érzéseikre és a közben megvívott csatákra (elsősorban saját akaratukkal és erkölcseikkel) kerül, nem pedig a brutális fináléra.

 

Az ugyanis nagyon üt, ezt nem tudom nem elismerni. Kevés jelenetben sokkol igazán, még azt sem lehetne mondani, hogy igazán ijesztő, cserébe viszont zsigerien megdöbbent a gyomorforgató képsoraival. Így aztán pont ott lesz kemény, pont ott rúg fejbe (vagy gyomorba) igazán, ahol szükség van arra, hogy a hatása veled maradjon még egy darabig. Ebben persze sokat segít Kurt Russell bajszos seriffje, meg a csapat többi tagja, akik nagyon jól adják a figurájukat – külön kiemelném Matthew Fox faarcú, de annál durvább és erőszakosabb karakterét, amit nagyon eltaláltak. Bízom benne, hogy fogunk még találkozik Zahlerrel (aki a rendezés mellett a forgatókönyvet is jegyzi), hátha akkor is hasonlóan kellemes meglepetést fog okozni. Addig is nézze meg mindenki a Bone Tomahawkot, aki egy kemény és menő horrorwesternre áhítozik.