Főkép

Már évek óta szerepelt a személyes kívánságlistámon A madárevő (leginkább azóta, hogy egyszer egy könyvesboltban elolvastam Samantha Schweblin novelláskötetéből két novellát), de valahogy a megvétele és elolvasása mindig húzódott, halasztódott, mindezidáig nem is sikerült végeznem vele. Így most kaptam az alkalmon, mikor megtudtam, hogy az argentin írónő (a neve alapján ki nem találtam volna) új könyve jelenik meg magyarul, mégpedig a „biztató” című Reményvesztett nők.

 

Schweblin a fiatalabb írónemzedékhez tartozik, és tipikus novellista; számtalan elbeszélésgyűjteménye után az első regénye tavaly jelent meg. Jelen könyv volt pedig, mint utóbb megtudtam, az írónő debütáló kötete. Azt elöljáróban meg is jegyezném, hogy ez érződik is rajta – az írások minősége ezért is lehet eléggé egyenetlen. Az itt szereplő novelláknak azonban van számtalan közös vonása, első sorban a fantasztikum, amit igen egyedi módon értelmez az írónő: ugyanis ezeknek a csodálatos, különleges vagy éppen hátborzongató eseményeknek többnyire sem racionális, sem tudományos, sem másmilyen magyarázata nincs. Erre jó példa a „Fekete lyukak”, melyben a pszichiáterét felkereső nő rejtélyes téridő-ugrásokat hajt végre (amely „betegség” látszólag „ragadós” is, ugyanis megfertőzi szűkebb környezetét), ám ezeknek a működéséről vagy a miértjéről fogalmunk sincs – a dolgok csak úgy megtörténnek…

 

A magyarázatok ilyen fokú hiánya megfigyelhető az egyik kedvenc novellámban, a kötetet nyitó „A Fővárosban vár a nyüzsgő civilizáció” esetében is, melyben a bonyodalmat az okozza, hogy a vasúti megálló pénztárosa nem tud visszaadni az utazni kívánó főhősnek, akinek emiatt hiúsul meg az utazása, és emiatt ragad egy meglehetősen furcsa „családnál”. Hogy miért nem vetődik fel azonnal, hogy otthagyja a pénzt, nem derül ki. Talán, mert ilyen irracionális a világ, amiben élünk, és különösen az, amit Schweblinnek kellett átélnie Argentínában a katonai diktatúra, majd a 2001-es nagy gazdasági válsága ideje alatt. 

 

A sötét diktatúra átlagemberekre gyakorolt hatása talán a legjobban az „Amíg megtaláljuk Harryt” című írásban figyelhető meg. Az idősödő, vidéken élő házaspár hiába várja fiúk jelentkezését, még telefonon sem beszélhetnek vele, mert úgy vélik, azt megakadályozza a háziszolgájuk valamilyen felsőbb hatalom nevében, majd miután ő kikerül a képből, szinte minden velünk szembekerülő emberben valamilyen sötét hátsó szándékot sejtenek, és ezért senkit nem kímélnek… Az ilyen jellegű brutalitás tetten érhető a másik kedvencemben, a „Megölni egy kutyát”-ban is, amikor is a kezdő bérgyilkos (?), titkosügynök (?), azt a feladatot kapja, hogy alkalmazása előtt mutassa meg képességeit egy kóbor kutyán, ám ez a kegyetlen tett nem mindennapi megtorlást szül…

 

Schweblin már ebben a kötetben is megmutatta, hogy mekkora potenciál rejlik benne; amellett, hogy már itt is van egy igen egyedi és jól felismerhető hangja, kellemesen idézi meg kedvenceit: Bioy Casarest, Cortazárt, Beckettet, Kafkát, vagy éppen Buzattit. Igazán jól mutatja be az egyetemesen mindenhol és mindenütt megbúvó tébolyt és irracionalitást (a novellák többségéről nem derül ki, hogy hol játszódnak; a színhely lehet a világ bármelyik pontja), az átlagemberben megbúvó őrültet, ördögöt. A Reményvesztett nőkben szereplő novellák tökéletesek lehetnek kikapcsolódásra vagy egy kis csendes borzongásra egyaránt, így szinte mindenkinek ajánlhatom, aki elsősorban ezt várja az irodalomtól, és aki meg szeretne ismerkedni az argentin irodalom egyik új tehetségével.