Főkép

Magyar filmet nézni jó! – szólhatna az egyértelmű felkiáltás, ha elhinné nekem bárki. Valahogy az elmúlt 15-20 év magyar filmgyártása olyan céltudatosan és következetesen döngölte a földbe a magyar film hírnevét, hogy ha ismerőseim többségének elkezdek mesélni egy új alkotásról, akkor nagyon rövid időn belül lehurrognak – hiszen magyar, az meg úgysem lehet jó. Pedig szó sincs erről!

 

Március elseje és hatodika között rendezték a 2. Magyar Filmhetet, ahol új filmet ugyan nemigen mutattak be, ellenben végignézhettük az elmúlt három év „termését”. A magam részéről több mint húsz produkcióra ültem be, és tökéletes megerősítést kaptam abbéli meggyőződésemben, hogy 2013-14 óta a lehető legjobb irányba indult el a honi filmgyártás. Újra érdekes, szórakoztató, mi több, minőségi és profi alkotások születnek, amik tökéletesen megállják a helyüket a nemzetközi mezőnyben (ami persze nem jelent azonnali zsenialitást: ott is épp úgy találkozhatunk jobbakkal és rosszabbakkal). Úgyhogy a következő hetekben arra vállalkozom pár cikk erejéig, hogy bemutassam ezeket a produkciókat, hátha más is kedvet kap megnézni egy-egy „hazait”, vagy talán legközelebb már kevésbé előítéletesen tud közeledni egy új magyar film bemutatójához.

 

A „kisebb” nagyjátékfilmek után most következzenek a „közepes” produkciók – ők azok, akik itt-ott feltűntek a tévében vagy utcai plakátokon, pár napig az interneten is lehetett hallani róluk, ám még így sem jutottak el túl sok emberhez. Talán a költségvetés nem volt elég nagy, talán csak a reklámozás nem sikerült igazán, mindenesetre úgy gondolom, a végső nézettségi adataik nem tükrözik a valódi értéküket…

 

Vegyük rögtön a Parkolót, amiről talán többet lehetett hallani tavaly januári bemutatója után, mint előtte – akkor is csak azért, mert rémisztően nagyot bukott. Pedig a film semmiképpen sem érdemli meg, sőt, meggyőződésem, hogy az elmúlt évek egyik méltatlanul ismeretlen gyöngyszeméről van szó. Engem már az alaphelyzete is érdekelni kezdett: egy Légiósnak nevezett férfi (Lengyel Ferenc) valahol Budapest belvárosában parkolót vezet, ám megérkezik oda egy milliomos (Szervét Tibor szokás szerint remek) a maga szédítően drága Mustangjával, és az egyetlen parkolóhelyet követeli, amit Légiós nem akar megadni. Az akaratok egymásnak feszülnek, és egymás kölcsönös kikészítése közben mindkettejük élete megváltozik…

 

Van ebben a felütésben valami vadnyugati, amit a film hangulata is csak alátámaszt. A szótlan férfiak makacsságának csatája közben mintha tényleg egy párbajnak lennénk szemtanúi, de közben Miklauzic Bence rendező rendkívül szórakoztatóan játszik a modern budapesti környezettel, és számtalan olyan apróság bújik meg a jelenetekben, amik emlékezetessé teszik ezt a produkciót. Gondoljunk mondjuk arra, hogy a parkolóban mindössze egy pontról lehet érzékelni a Napot – az is egy ablaküveg visszatükröződése miatt. Vagy említhetném a parkoló figuráit, akik naphosszat ott lébecolnak, vagy a visszatérő vendégeket, akiknek szintén önálló személyisége van. Talán ez utóbbi a leglenyűgözőbb a Parkolóban: könnyedén képes élő, hús-vér alakokat a vászonra festeni, erőlködés nélkül vezeti karaktereit (ezzel pedig, valljuk be, máris többet tud a magyar filmek túlnyomó többségénél), ráadásul finoman humoros pillanatai tényleg megnevettetnek. Nézzétek meg a Parkolót, ha tudjátok – szerintem az elmúlt évek egyik legjobb magyar filmje.

 

Folytassuk a sort a Couch Surffel – a cím talán kicsit félrevezető, ugyanis egy olyan szkeccsfilmről van szó, ahol a kisfilmekben valahol központi szerepet kap egy kanapé (többségében a szereplők rajta ülnek, és úgy beszélgetnek). A tíz „filmecskében” más közös nincs is: van itt elképzelt Magyarországon játszódó történet (ahol a dramaturgia áll mindenek fölött, mely segítségével mindenkinek a múltját, jelenét és jövőjét is át kell írni); találkozunk három tinédzserrel, akik a szerelem és a barátság zavaros hálójába keveredtek; de megfigyeljük egy pszichológus és új páciensének első találkozását is. Hiába tűnik nagyon szórakoztatónak a koncepció, valójában szerintem mégis ez a gyenge pontja: Dyga Zsombor és Köbli Norbert érdekes történeteket írtak, nem adják elő unalmasan, jók a színészek, ám mire tényleg érdekelni kezdene a cselekmény, mire megismerném és megkedvelném a szereplőket, mire tényleg kiderül, hogy miért is jó mindez, addigra váltunk a filmek között. Pedig amúgy szinte bármelyik rövidfilmet elnéztem volna még egy óráig, így viszont felmerül bennem, valóban volt-e elég ötlet mögötte. Ez az általános hiányérzet nagyon rányomja a bélyegét a Couch Surfre – amely így bár próbálkozásnak ügyes, mégsem lesz igazán emlékezetes.

 

Szinte pont ugyanezt tudom mondani a Szerdai gyerek esetében is. Maja (Vecsei Kinga) egy mikrohitel-program keretében némi tőkéhez jut (Thuróczy Szabolcs), hogy beindítsa saját mosodáját, ami után talán még fiát is vissza tudja szerezni az államtól, ám a régi élete is gyakran visszahúzza – remek drámai alaphelyzet, tele kiaknázandó lehetőséggel és komoly érzelmekkel, azonban mintha Horváth Lili rendező nem tudott volna igazán mit kezdeni vele. A lecsúszott, szegény telepi környezetben élő Maja története érdekes és szomorú, de mégsem áll össze. Pedig a zavaros befejezés ellenére sem gondolom rossznak a Szerdai gyereket: néhány jelenetben kifejezetten jól működött, fájdalmas látleletet mutat a magyar valóságról, az olykor kissé gyengének tűnő színészek mellett is hatott a dráma, úgyhogy örülök annak, hogy megnéztem. De mégsem kaptam „eleget” tőle – talán nem tudott eléggé elgondolkodtatni és meghatni, talán még túl sok olyan érzelmi réteget éreztem mögötte, ami nem jött át, mindenesetre újfent hiányérzettel álltam fel a moziszékből.

 

Határozottan lelkesen tudok beszélni viszont a Fekete levesről – arról a filmről, amire inkább csak kíváncsiság miatt ültem be, mintsem hogy valóban vártam volna tőle valamit (ebben azért volt némi szerepe a bemutató körüli botránynak is). Talán pont ez segített abban, hogy fenomenálisan szórakozzak: a Fekete leves ugyanis nem több egy önmagát nem komolyan vevő, ám hatalmas lelkesedéssel készült akció-vígjátéknál. Kicsit olyan az egész, mintha Guy Ritchie Magyarországon forgatta volna élete első alkotását – talán picit amatőr, talán picit bénácska olykor, ám mégis áthatja a műfaj és úgy általában a film szeretete, ezért pedig nem lehet nem szeretni. A nagyban improvizált párbeszédek között persze van történet is, ám a „pókerjátszmán elveszített tízmilliót szerezzük vissza egy pénzszállító kirablásával, elmegyógyintézetből szökött emberekkel” koncepció igazából csak a kezdet: van itt lövöldözés és akció (tolókocsis bankrablás!), töméntelen mennyiségű, tapló humor, némi gengszterfilmes beütés, pár maffiózó és amikor azt hiszi a néző, hogy már semmin sem lepődik meg, megérkezik Herczeg Zoltán, mint drogdíler. Elképesztően imádnivaló film, minden porcikáján érződik az „elsőfilmes” amatőr-jelleg (talán a zseniális zenéjén kívül), de ez jól áll neki: baromi jól szórakozunk rajta.

 

Ugyan nem a mostani filmhéten láttam, de ha már ilyen „szemléző” jelleget érzek a cikksorozatomban, akkor idekívánkozik még a Szabadesés, amiről Gábor pontosan megfogalmazta: „minden azt mutatja, hogy bizony a magyar filmgyártás képes világszínvonalú műveket összehozni”, és ezzel én sem tudok vitatkozni. De ebben a kategóriában érzem még az Utóéletet, ami egy rendkívül szerethető, szimpatikus, profi és hangulatos történet Istenről, emberről és családról; vagy éppen a Viharsarok című filmet, ami pár vidékre szakadt meleg fiú drámája, küzdve a környezettel és saját érzéseikkel – ugyan tökéletesnek nem érzem, de szép képei és visszafogott érzelmei miatt nagyon emlékezetes marad. És ha már maradandó élmények, zárásként megemlíteném Az éjszakám a nappalodat, ami egy nagyon furcsa hangulatú és stílusú, bizonyos jeleneteiben eszméletlenül ütős film, kiváló zenével.

 

Ennyi talán elég is lesz ebből a kategóriából, inkább jövök legközelebb a nagy költségvetésű vagy legalábbis nagyobb nézőszámot és nagyobb hírnevet elérő alkotásokkal. Remélem, még velem tartotok.