Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Szabadesés (film)

Talán nem túlzás azt mondani, hogy Pálfi György az egyik legjobb mai magyar filmrendező. Ezt az elég erős kijelentést bárki alátámaszthatja, akinek volt szerencséje az utóbbi évek legérdekesebb magyar filmjéhez, a Taxidermiához, a zseniális, több mint 200 film jeleneteiből összevágott Final Cuthoz, vagy akár csak a Hukkléhoz, de neki köszönhetjük az igazi magyar szuperhőst, Táltosembert is (a Jött egy busz... című filmből). Legújabb filmjének, a Szabadesésnek már a megszületése is érdekes: a rendezőt tavaly novemberben a dél-koreai jeonjui filmfesztivál szervezői felkérték, hogy készítsen el egy nagyjátékfilmet. Erre százezer dollárt bocsájtottak Pálfi rendelkezésére, azzal a kikötéssel, hogy a filmjének márciusra el kell készülnie. Nehéz helyzet, de a magyar csapat sikeresen oldotta meg a feladatot, sőt, meg merem kockáztatni, az idei év legérdekesebb, vagy legalábbis legfurcsább filmjét tették le az asztalra.

 

Egy panelház egyik lakásában egy idős házaspár tengeti mindennapjait. A spórolás, a televíziós kvízműsorok bámulása, és összességében a szürke rögvalóság már régen elidegenítette őket egymástól, beszélgetéseik inkább csak arról szólnak, hogy hallják saját hangjukat. Ezt elégeli meg az asszony (Molnár Piroska), aki összeszedi kis motyóját, felküszködi magát a tetőre, majd onnan a mélybe veti magát. De láss csodát, az asszony kisebb sebekkel túléli a zuhanást, s miután komótosan összeszedte holmiját, újabb küzdelem várja, hogy visszajusson a lakásba. Útja során bepillantást nyerhetünk a ház többi lakásába is, ahol abszurdabbnál abszurdabb dolgok történnek. A film lényegében ezeknek a szkeccseknek az összessége, láthatunk itt tanítványai körében ülő gurut; egy kórust, ahol egy meztelen nő feltűnés nélkül sétál; betegesen higiénikus házaspárt; egy kisfiút, aki egy bikát lát a lakásukban; egy különös orvosi beavatkozást és valamit, amit legjobban talán „házastársi édeshármasként” lehetne leírni.

 

Akinek volt szerencséje a Taxidermiához, az nagyjából tudja, mire is számíthat ebben a filmben. Nos, a bizarr talán a legjobb szó arra, ami némelyik jelenetben történik, de túl könnyű lenne ezzel jellemezni a szkeccseket. Hiszen már a kezdetektől fogva látszik, hogy a film nemcsak a teljesen szürreális elemekkel operálva hökkenti meg a nézőket, hanem a megszokott események furcsa módon való ábrázolásával (egy parizeres zsemle megkenéséből így lesz a kis magyar valóság legigazibb mementója), vagy egyszerűen csak azzal, hogy pár percig hagyja, történjen csak a valóság a maga szürkeségében. És természetesen a Szabadesés egy zsigerien sötét és szorongató film, mégis az első kockáktól jelen van egyfajta humor, hiszen ami abszurd, az egyszerre nevetséges is. Nem csoda, ha a nézőtéren néhány jelenet általános jókedvet váltott ki. Azonban ahogy haladunk egyre mélyebbre (igazából egyre magasabbra) ebben a már-már túlviláginak ható panelházban, úgy tűnik el a könnyedség és veszi át a helyét a szorongás. A két legsötétebb jelenetben az ember az első perctől kezdve érzi, hogy itt valami sötét dolog lappang. A szereplők játéka, apró rezdüléseik – kiemelném a női szereplőket, a kisfiú édesanyját játszó Tenki Rékát és a friss anyukát, Kiss Diánát – és a tónusok, beállítások akkor is megfagyasztják az ember ereiben a vért, ha nem is tudná, mi történik éppen a szeme előtt.

 

És ami a legkülönösebb, ezek a bizarr és már-már értelmezhetetlen jelenetek mégis a legnyíltabban beszélnek az emberről. Születés, halál, szerelem, öröm, bánat, elnyomás, szabadság, fiatalság, öregség, megannyi jellemzője az ember életének, amelyek néha kifordítottan jelennek meg ugyan, de mégis többet mondanak el nekünk, mint egy komplett riportfilm. Mert az ember elgondolkodik, miért lát a fiú bikát, miért mer a fiatal anyuka megtenni egy ennyire bizarr dolgot, és miért nem tud meghalni egy asszony, aki hét emeletnyit zuhan? Még ha nincs is ezekre válaszunk, mindenképpen gondolkodóba esünk. De a Szabadesés nemcsak a fentiek miatt remek film, hanem azért is, mert végtelenül profi. Pohárnok Gergely munkája tökéletes, ahogyan a forgatókönyv, a színészek, a vágás, a zene (Amon Tobint egyszerűen muszáj külön kiemelni, annyira szuggesztívvé teszi a zenéje az ugrás előtti pillanatokat) is – minden azt mutatja, hogy bizony a magyar filmgyártás képes világszínvonalú műveket összehozni. Régen volt már, hogy egy ilyen bizarr film után ennyire felszabadultan és jókedvűen hagyjam el a mozitermet. És most képzeljük el, milyen lenne egy Toldi film, amit ez a gárda készítene el…


Takács Gábor - 2014. október 5.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Pálfi György) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!