Főkép

Mindig jóleső várakozással tekint az ember egy olyan koncert elé, amelyen valamelyik kedvenc előadója lép fel. Ez így volt most részemről a Szabó Sándor-Major Balázs-Heidrich Roland Trió fellépésére készülve is, ráadásul a helyszínen kiderült, hogy nem egy hagyományos koncert részesei lehetünk: ugyanis a produkció egyben lemezfelvétel is volt. Ami némi korlátozást is jelentett a közönség számára, hiszen bezárultak az ajtók, és a közel egy órányi műsor alatt nem lehetett ki-be járkálni, de, azt hiszem, ez a nem egészen önként vállalt bezártság senkit nem zavart, hiszen egy káprázatos zenei anyagot hallhattunk. Az egésznek kicsit „vakrepülés” érzete is volt a hallgatóság számára, hiszen úgy hallgattuk meg a lemez anyagát, hogy sem a lemezcímet, sem a kompozíciók címét nem ismertük. Persze az sem kizárt, hogy még nincs is ilyen nekik…

 

A koncert során számos – itthon ritkán hallható – különleges keleti hangszernek (21 húros guzheng, 19 húros esraj és 24 húros koboz) jutott szerep, amelyekkel a közönséget egy időtlen világba vezette be az instrumentumokat megszólaltató Szabó Sándor. De a trió másik két tagja kezébe sem szokványos hangszerek kerültek: Major Balázs többek között udun, Heidrich Roland pedig egy 8 húros bundnélküli gitáron és egy elektromos bariton gitáron is játszott.

 

Az elhangzott kompozíciókat nem igazán lehet egy adott zenei stílus keretei közé illeszteni, ugyanis azokban éppen úgy jelen volt a jazz, mint például a keleti zene – valójában sokkal inkább egy sajátos, „keverék” zenei nyelv volt ez, amivel gyakran találkozhattunk Szabó korábbi lemezein is. A zenei anyag, amelyből remélhetően hamarosan lemez lesz, jól illeszkedik Szabó eddigi életművébe, akinek már a korábbi művei is egy határozott világképről tettek tanúbizonyságot: a világot kozmosznak, a zenében is megjelenő arányosságokat pedig harmóniának tekinti, és ez a két tényező kapcsolódik össze a kompozícióiban is. A kozmosz egyszersmind harmónia, a harmónia pedig valahogy mindig a világmindenség összekapcsolódását fejezi ki.

 

A trió műsorában egy sajátos kettőséget éreztem, mégpedig azért, mert fajsúlyos témák kerültek feldolgozásra, méghozzá „éteri könnyűséggel”. Szabóék zenéje több síkon hatott és ennek köszönhetően mindenki megtalálhatta azt, amiért a koncertre érkezett: az is, aki mély meditációra vágyott, de az is elégedetten távozhatott, akinek csak a tartalmas szórakozás szerepelt a kívánságlistáján. Talán nem véletlenül, hogy a koncert végén a közönség is elég nehezen engedte távozni a muzsikusokat…

 

S hogy mi volt Szabóék sikerének titka? Szerintem sikerük három pilléren nyugszik: egyrészt kitűnő, a zene iránt alázatos muzsikusok; másrészt egy összeszokott csapat; harmadrészt pedig remek kompozíciókat mutattak be. Egyébként, aki nem ismerte a fellépőket, az is jól érzékelhette a muzsikusok összeszokottságát – de talán ebben nincs semmi meglepő, ugyanis Szabót és Majort több évtizedes munkakapcsolat köti össze; a másik generációhoz tartozó Heidrich pedig Szabó tanítványa volt (és talán még ma is az).

 

Mi mást is írhatok a végére, mint azt, hogy várom a lemez mielőbbi megjelenését.