Főkép

Még tavaly nyáron, M. Nagy Miklós, az Európa Kiadó igazgatójának új megjelenésekről szóló blogbejegyzésében figyeltem fel Yan Ge nevére, illetve regényére. Bár az ajánló rövid volt – tulajdonképpen sok mindenre nem is lehetett következtetni belőle –, mégis vonzott valami, ami azt súgta, érdemes lesz megismerkednem a könyvvel. Utólag már nyugodtan kijelenthetem, hogy a Szecsuáni csípős megérdemelte a megelőlegezett bizalmamat, a fiatal írónő egy rendkívül figyelemre méltó regénnyel gazdagította az olvasmányélményeimet – segítségével ráadásul azon törekvésemnek is eleget tehettem, hogy jobban elmélyüljek a kortárs világirodalom birodalmában.

 

Történetünk napjainkban játszódik Kína legnépesebb tartományában, Szecsuánban, annak egy fiktív településén, Pingle-ben. Fókuszában Xue Shengquiang áll, akinek kezében van a város (és a család) babpürégyára. „A babpüré nagy üzlet, a nagyi családja már négy vagy öt generáció óta űzi ezt az ipart; a szecsuáni bors ehhez képest kis buli. [...] annyi biztos, e két dolog nem hiányozhat a pinglei étkezőasztalokról. [...] Ha a szecsuáni bors nem elég fűszeres, a babpüré nem elég erős, akkor egyszerűen elérkezett a világ vége.” Bár az üzlet virágzik, a gyárigazgató magánélete meglehetősen bonyolult: látszólag boldog házasságban él feleségével, és van egy gyermekük is (róla majd később), valójában él, mint Marci Hevesen: igazgatóként üzleti vacsorák tömkelege várja, minden este vagy az ügyfelekkel, vagy a cimboráival tivornyázik, mindemellett pedig szeretőt is tart, akinek ráadásul lakást bérel – kényelmi szempontból az édesanyja lakása fölötti emeleten. A legmeglepőbb, hogy felesége tud ezekről a ferde utakról, de az idős nagymama erős kézzel tartja össze a családot: azt vallja ugyanis, hogy mindent meg lehet beszélni, mindent meg lehet oldani, de a családnak együtt kell maradnia.

 

Mindeközben közeleg a szóban forgó nagyinak, a babpürécsalád anyacsászárnőjének a 80. születésnapja, ez alkalomból pedig a család egy hatalmas, feledhetetlen ünnepséget akar rendezni. Shengquiang saját maga szeretné kézbe venni az ügyet, de váratlanul hazaérkezik a bátyja és a nővére, akik mind ki akarják venni a részüket a feladatokból. Az öccsük azonban ezt nem nézi jó szemmel, a testvérek színrelépése, a születésnapi ünnepség szervezése körüli herce-hurca kezdi felőrölni az idegeit. Felerősödik a bátyjával szemben érzett, gyermekkorától fennálló féltékenysége, ami abból a téveszméjéből táplálkozik, hogy anyja jobban szereti a némi testi fogyatékossággal, sérült kézzel született, egyetemet végzett tanárember bátyját. Shengquiangnak ugyanis nem adatott meg a tanulás lehetősége, neki sokévnyi kemény munkára volt szüksége, hogy eljusson jelenlegi pozíciójába. Mindennek tetejében még szeretője, a fiatal Zhong Xinyu is rövid időn belül meglepetést szerez neki, ráadásul kétszeresen… És mint tudjuk, a meglepetések nem mindig kellemesek. Ezek után jogos az olvasó aggodalma, vajon az ünneplés problémamentesen fog-e lezajlani.

 

Bevallom, nem igazán tudok együtt érezni a Shengquiang-féle figurákkal: szórja a pénzt, kaja, pia, nők, látszólag egy szál gondja sincs, mégis folyamatosan puffog magában, semmi nem tetszik neki. Kétszínűsködik, még csak véletlenül sem mondaná ki hangosan, amit gondol, de szerencsére mi, olvasók, megismerhetjük a gondolatait, „belső párbeszédeit”. Bátyjához, a már említett féltékenysége miatt, elég különleges kapcsolat fűzi, de itt is érvényesül az a mondás, hogy semmi nem az, aminek látszik, mely szinte a könyv mottójául is szolgálhatna. Hiszen ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik számunkra világossá, hogy nemcsak a főhősnek, hanem a családban másoknak is vannak titkaik, melyeket foggal-körömmel, illetve több-kevesebb sikerrel igyekeznek leplezni.  

 

Minden, amit eddig írtam a főszereplőről, rossz színben tünteti fel, de ez a regény értékéből semmit sem von le, hiszen gondoljunk bele: minden történetben vannak olyan karakterek, akik – tündököljenek akár negatív, akár pozitív szerepben –, nélkülözhetetlenek, akik nélkül azt éreznénk, az egész egy fabatkát sem ér. Shengquiang is ilyen figura: nem kimondottan szerethető, de pótolhatatlan, mint a babpüré esetében a csili.

 

A főszereplő karakterén túl persze más érdekessége is van a regénynek, ez pedig az én-elbeszélő, aki nem más, mint a gyárosunk gyermeke, Duan Yixing. Ő az, aki mindenről mindent tudva elmeséli nekünk az eseményeket – annak ellenére, hogy ő maga gyakorlatilag nem (vagy alig) szereplője a történetnek. Csupán néhány alkalommal kerül megemlítésre, s mindössze annyit tudunk róla, hogy már családja van, és éppen pszichiátriai kezelés alatt áll (de ennek oka nyitott kérdés marad). Én nem tudtam megfejteni, mi volt a célja az írónak ezzel a „csendestárssal”, ennek ellenére pont kapóra jött, mert többnyire nem a nevükön nevezte a családtagokat, hanem a családban eltöltött pozíciójuk szerint (Apa, Anya, Nagyi). Ez sokat segített a szereplők azonosításában.

 

Összességében véve egy fölöttébb szórakoztató, vidáman könnyed hangulatú történettel ismerkedhettem meg, amelyben az író nagy hangsúlyt fektetett az ízlelőbimbók megdolgoztatására is. Címéhez hűen sok-sok távol-keleti ételről olvashattam benne, s most már azt is tudom, hogy nincs olyan ételük, amelyből hiányozhat a Szecsuáni csípős babpüré…