Főkép

Véleményem szerint a Park Kiadó a Mária testamentuma megjelentetésével a hazai könyvkiadás igen nagy adósságát kezdte el törleszteni, ugyanis Colm Tóibínnak, a mind a kritikusok, mind az olvasók által nagyra becsült, zseniális ír szerzőnek érthetetlen módon ez az első magyarul is kézbe vehető kötete. Ezúttal nem mehetek el szó nélkül a kis könyv borítója mellett sem, ilyen plasztikus, erős, egyszerű és ilyen kifejezőerejű fedőképpel ritkán találkozhatunk. Az ír szerző egyébként gyakran nyúl a problémás anya-fiú kapcsolatokhoz (a Mothers and Sons című novelláskötete is ezt a témakört járja körbe), így nem csoda, hogy a Mária és Jézus közötti sem maradhatott ki.

 

Ebben az alig 114 oldalban rengeteg mindent kapunk egyszerre: egy apokrif evangéliumot, egy, a fiát elveszítő anya portréját, az ideológiai alapú történelemhamisítás működését, már egy ezerszer elmesélt történetet úgy tálalva, hogy egy pillanatig se untasson; és még tudnék belőle kiragadni fontos nézőpontokat bőségesen, de azt hiszem, ennyi is elég lesz. Ebben a testamentumban az öregedő, halálhoz közelítő, magányosan élő Mária kénytelen-kelletlen válaszolgat az őt erőszakosan faggató két „evangélistának”, akik igyekeznek összeállítani egy olyan, valósnak tűnő történetet, ami illeszkedik az újonnan formálódó keresztény ideológiához, és nem tűrnek semmiféle ellenkezést, semmi olyan emléket, ami ellentmondana hitüknek. Mária azonban makacsul ellenáll, és egy zaklatott belső monológban idézi fel meg nem nevezett fiához fűződő kapcsolatát. Ez az elbeszélés azonban, hiába ugye a, nevezzük így, speciális körülmények, olyan univerzális jellegű, hogy nemcsak a bibliai Megváltóról és híres édesanyjáról, hanem bármelyik másik anya-gyermeke viszonyról sokat mond.

 

Mária kénytelen tétlenül végignézni, ahogy fia tönkreteszi saját életét, ahogy megtagadja őt, ahogy megölik, és nem tehet az égvilágon semmit. Az emiatt érzett harag, fájdalom és keserűség végig kiérződik szavaiból, amelyek a kortárs világirodalom egyik legerősebb és legütősebb monológját alkotják (ezzel kapcsolatban két dolgot is megemlítenék: az egyik Szabó Herta kitűnő, gördülékeny fordítása; a másik az, hogy ez a szöveg ordít a színpadért, ami persze nemcsak nekem tűnt fel, évek óta sikerrel játsszák a szigetország színházai), ami miatt szinte letehetetlenné válik ez a kötet.

 

Azt azért még külön megemlíteném, hogy a Mária testamentuma esetleg sértheti a (szigorúan) vallásos emberek érzéseit, mert az ebben felvázolt események (Jézus tetteinek és főleg csodáinak bemutatása, amikor is erősen hangsúlyozottan jelenik meg az, hogy ezeket nem látták az adott szereplők, csak hallották), a bemutatott szereplők (Jézus nagyon is emberi, sokszor gőgös, vágyik a dicsőségre és bántja az anyját; hívei nyomorékok, szerencsétlenek; tanítványai sokszor erőszakosak, hazugok) teljesen újfajta, apokrif módon mutatják be az „új” vallás születésének körülményeit. Nekem ebből a szempontból is tetszett.

 

A Mária testamentuma az egyik legerősebb kisregény, amivel 2015-ben találkoztam, apró ízelítő egy nagyformátumú írótól, ami számtalanféleképpen olvasható (számomra már most újraolvasásért kiált), ami lekötött mind részleteiben, mind egészében, élvezetes olvasmányként és gondolkodnivalóként is. Köszönet érte – azt hiszem ott lesz a végleges helye a kedvenc könyveim között.