Főkép

„Imádom Montrealt. A majd kétezer-négyszáz méteres hegyét, a régi kikötőt, a Kis Itáliát, a kínai negyedet, a melegek kerületét, a belváros üveg-acél felhőkarcolóit, a kertvárosokat szövevényes útvesztőikkel, szürke termésköveikkel és fantasztikusan tekergőző lépcsőikkel. Ez a város igazi pszichopata, folyton önmagával hadakozik. Az anglománok a frankofónokkal. A szeparatisták a föderalistákkal. A katolikusok a protestánsokkal. A régi az újjal. Engem lenyűgöz ez a multikulturális katyvasz.”

 

Mi van akkor, ha egy új Temperance Brennan-regény nem a cselekményével vesz le a lábamról? Ha olvasás közben nem elsősorban az eseményekre és a nyomozásra figyelek, hanem a lelkemben egyre erősödő vágyódásra, melynek „tárgya” nem más, mint Kanada? Szerintem semmi, de azért valljuk be, fura egy kicsit – és nem ez az egyetlen szokatlan a könyvvel kapcsolatban.

 

A cselekménnyel egyébként az ég egy adta világon semmi baj nincs, éppen annyira bonyolult és izgalmas, amennyire kell ahhoz, hogy a lehető legtöbb ember figyelmét lekösse és szerezzen nekik pár kellemes, szórakozással teli órát, viszont érzésem szerint a megszokottnál egy kicsit több benne a személyes elem, ami olykor könnyen felelős lehet a figyelem elkalandozásáért, ellenben sokkal élőbbé, plasztikusabbá teszi az egyébként sem unalmas karaktereket. De persze az is lehet, hogy mindez az én képzeletem szüleménye, és minden olyan, ahogy egy Kathy Reichs könyvben megszokhattuk.

 

Az viszont kifejezetten tetszett, ahogy a montreali pizzéria pincéjében megtalált három csontváztól eljutottunk a teljes történethez, ahogy Dr. Brennan megküzdött a menet közben felmerülő nehézségekkel, még akkor is, ha menet közben szívesen kiosztottam volna neki egy-két sallert azért, amit tett (vagy épp nem tett) – de persze könnyen dumálok én, a külsős szemlélő, aki nagy valószínűséggel sokkal előbb rájöttem a megoldásra, mint ő, aki olykor talán túlságosan is közelről szemlélte az akár az üggyel, akár a magánéletével kapcsolatos részleteket. Erre mondják, hogy „nem látja a fától az erdőt”.

 

Véleményem szerint aki eddig szerette a sorozatot, eztán is szeretni fogja, aki nem, annak meg úgyis hiába mondanék bármit, a bizonytalankodóknak viszont azt tanácsolom, adjanak neki egy esélyt – tulajdonképpen bármelyik kötettel kezdhetik, de ha hosszú távra terveznek, és főleg, szeretik a bennfentesség érzését, haladjanak szépen sorban!