Főkép

Nyugodtan kijelenthető, hogy Saylor ott folytatja, ahol A nílusi rablókban abbahagyta. Gordianus – a forrongó Alexandriából „elmenekülve” – békésen éli egy fiatalember mindennapjait a Földközi-tenger partján rabszolgájával, Bethesdával, az elűzött Ptolemaiosz két eunuchjának szerény hajlékában. Várja, hogy lecsillapodjanak a kedélyek a városban, melyet a Ptolemaioszok hatalmi civódása eredményezett.

 

Azonban erőt vesz rajta a nyughatatlanság, és a veszélyek ellenére a városba látogat, mert régóta nem kapott hír Rómában élő apja felől. Apja levele helyett azonban régi tanítójának és útitársának (erről a témáról bővebben A hét csodában lehet olvasni), Antipatrosz naplójának egy lapja várja, aki – a töredék tanulsága szerint – Epheszosz városában van. A fiatal Gordianus minden intés és előjel ellenére felkerekedik Bethesdával, hogy Epheszoszba utazzon, mert félti mestere életét. Vállalkozása több mint merész, hiszen a városban az a Mithridatész az úr, aki az elmúlt két évben kiverte a rómaiakat Kis-Ázsiából, és a görög világ felszabadítására készül Róma rabigája alól. A hajóút során – mai szóhasználattal élve – Róma beszervezi Gordianust, hogy folytasson „operatív tevékenységet” a köztársaság számára, amelyhez első osztályú fedőtörténet – ráadásul igaz –, hogy Antipatroszt keresi.

 

Így nem igazán tudom kriminek tekinteni Saylor művét. Sokkal inkább kémtörténet és/vagy kalandregény, hiszen fiatal hőseink az ellenséges terület közepébe utaznak, hamis személyazonossággal és nem kevés titkos feladattal. A krimi rész pedig kimerül abban, hogy kiderül ki is küldte valójában azt az ominózus naplótöredéket Alexandriába Gordianusnak, mely elindította erre a vállalkozásra – merthogy nem Antipatrosz volt a feladó, az már a regény elején világossá válik.

 

Az izgalmak mellett természetesen a lehető legaprólékosabb és leghűbb képet kapjuk az ókori Epheszosz városáról, illetve a Róma kontra Mithridatész konfliktusról. Saylor kedvesen és hosszan beszél a városról, nevezetességeiről, Mithridatész palotájáról. Szinte megjelenik a szemünk előtt az ókori világ hét csodájának egyike, az epheszoszi Artemisz-templom, annyira részletes és érzékletes leírást kapunk róla a szerzőtől. És nem utolsó sorban tanúi lehetünk annak a szertartásnak, melynek során a Fúriákat – Aléktó, Tisziphoné, Megaira – próbálták meg kiengesztelni az ókoriak.

 

Már sokszor írtam és mondtam, hogy számomra félig ebben rejlik Steven Saylor műveinek szerethetősége. Ehhez fogható tehetsége ebben az irányban cseppet sem halványult és bátran ki merem jelenteni, hogy eltávolodása a szigorúan vett krimi műfajától, vagy legalábbis erős háttérbe szorítása/felváltása sem okoz neki problémát. Ösztönösen képes arra, hogy folyamatosan magas szinten tartsa az olvasó érdeklődését és kíváncsiságát. Saylor rajongóknak kötelező, mindenki másnak erősen javasolt olvasmány.

 

A szerző életrajza