Főkép

Ki a kedvenc szereplőm a könyvből? Természetesen a beszélő bélféreg. Nem, komolyan! Úgy értem, van benne egy beszélő – oké, inkább „beszélő” –, filozófiai eszmefuttatásokat produkáló bélféreg.

 

Már önmagában ez is elég ahhoz, hogy az ember a kezébe akarja venni a regényt, mert ilyesmivel nem gyakran találkozik az olvasó még a kortárs irodalomban sem. A műnek pedig szüksége van ilyesfajta figyelemfelkeltő fogásokra, mert hibája, na, hát az is van azért neki.

 

A Trainspotting szerzőjének egy újabb regényével állunk szemben. „Újabb”, mert bár Nagy-Britanniában már kismillió éve megjelent (1998), magyarul csak a történetből készült film apropóján adták ki (most úgy teszek, mint aki meglepődik). A sztori a már jól bevált Welsh-eszközökkel operál: lecsúszott, a társadalom peremére sodródott, illetve a rajtuk élősködő és velük kegyetlenkedő figurák; teljes gátlástalanság és erkölcstelenség; és rengeteg, rengeteg káromkodás. Ha eredeti nyelven olvastam volna a könyvet, a skót akcentus fonetikus megjelenítését, mint elbeszélőmódot is ide sorolhatnám. Nagy kár, hogy az ilyesmi szükségszerűen elveszik a fordítás során, pedig Welsh az alkalmazásával tényleg valami eredetit és bravúrosat hozott a skót kortárs irodalomba. Na de térjünk vissza a magyarul is hozzáférhető kötelező welsh-i elemekhez, melyek ezúttal a rendőr, Bruce Robertson karakterére vannak felfűzve.

 

Robertson egy szexista, nőgyűlölő, korrupt, etikátlan, önző… alak, (még fel lehetne sorolni pár negatív jelzőt), aki mindennek ellenére azt képzeli, a Nap is az ő alfeléből süt. Ismerős az a helyzet, amikor veletek szemben ott áll egy ilyen csávó, aki mindenkit lenéz a környezetében, magától meg el van ájulva, és ezt elő is adja egy nagymonológban, részletesen, amiről hiába tudjátok, hogy marhaság az egész, muszáj végighallgatnotok, mert egyszerűen annyira szórakoztató? Na, pont ilyen érzés Robertson őrmester elbeszélését olvasni. De az ő személyén kívül van még a történetben egy előléptetés, amire ő pályázik, meg egy gyilkossági ügy, amit ő próbál megoldani. Csak hogy ne legyenek kétségeink sem, ez itt Bruce Robertson története.

 

De persze nem minden arany, ami fénylik, az őrmesterről is szépen lassan kiderül, hogy nem egészen az, akinek mondja magát. Vagy akinek mások hiszik. Vagy akár akinek ő hiszi saját magát.

 

Amíg azonban ezek a dolgok tisztázódnak, addig Robertson idegenvezetésével piálunk (sokat), kokózunk (valamivel kevesebbet, de még mindig sokat), nőkkel fekszünk le (ezt nem minősítem, vérmérséklet kérdése), átruccanunk Amszterdamba, átvágunk pár kollégát, beszólunk néhány másiknak, és a többi, és a többi. Hogy ki ne felejtsem, egy ponton megjelenik – vizuálisan is, zseniális – a Robertsont kínzó bélféreg, aki néha átveszi gazdájától a narrátor szerepét, és amikor épp nem a saját létének kérdéseit feszegeti, egészen érdekes dolgokat mesél főhősünkről, amiket tőle soha napján, kiskedden sem tudnánk meg.

 

Így menetelünk szépen a végkifejletig, hántjuk le a rétegeket a rendőr alakjáról, amíg minden, ami az elején szórakoztató volt, gyomorforgatóvá nem válik. Welsh ezúttal is briliánsan kalauzol minket az emberi természet legmélyebb bugyraiba, és a nyers, hatásvadász álca mögött ismét kemény témákat feszeget, mint a rasszizmus, a család fontossága, az önérdek hatalma. Olyan művészien furfangosan teszi ezt, hogy annak bőven van helye az „irodalom” címszó alatt, ha szépnek nehezen is nevezhető.

 

Nem állítom, hogy ez Welsh egyik legjobb könyve, még csak nem is emelkedik ki különösebben az életművéből. Sok újat nem mond a korábbi írásaihoz képest, de azt legalább merőben új csomagolásban teszi. Szerintem a regény legnagyobb hibája mégis a hossza: ha közel 500 helyett 350 oldalban mesélné el ugyanezt a történetet, sokkal nagyobbat ütne. Aki viszont még nem olvasott a skót szerzőtől semmit, esetleg valami kevésbé komoly(nak álcázott) könyvre vágyik; aki ma szlenget akar olvasni és mai témákról, van gyomra a keményebb jelenetekhez és türelme a nagyobb terjedelemhez, nyugodtan ugorjon neki, csalódni biztosan nem fog.