Főkép

Ha eddig nem lett volna egyértelmű, most aztán tényleg mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy Carl Mørck felügyelő annyira antiszociális ember, hogy nem is értem, miért nem rúgták már ki korábban páros lábbal a rendőrségtől. Teljesen önző alak, csak magával foglalkozik, dolgozni, felelősséget vállalni nem akar, plusz munkára nem képes. Bármiféle kedvességre, figyelmességre kollégáival szemben alkalmatlan, egyszerűen elképzelhetetlennek tartok a részéről efféle megmozdulást. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy az évek alatt kialakított agglegényélete cseppet sem ösztönzi a változásra, családjával (exneje és gyereke) annyira kaotikus a viszonya, amennyire csak lehet. Azt nem mondom, hogy munkatársait ahol lehet, kellemetlen helyzetbe hozza, mert ez nem teljesen igaz, de előszeretettel delegál feladatokat beosztottjaira előzetes egyeztetés nélkül. Továbbá az is tény, hogy némi örömet lel ebben a tevékenységben. Mindez azért érdekes, mert Carl nem gonosz ember, nem akar rosszat másoknak, csupán azt kívánja, hogy őt hagyják békén, minimális erőráfordítással teljesüljenek azok a szükségletei, amelyeket igényel: cigaretta, nyugalom – és itt vége is van a listának.

 

Ez a semmittevés, amit rendőrként nem igazán lehet hosszútávon elképzelni, egy drasztikus fordulat eredményeként véget ér. Ugyanis valaki felhívja telefonon, de ő nem hajlandó foglalkozni vele, mire a hívó fogja magát és öngyilkos lesz. Ettől persze mindenki kiakad a környezetében – kivéve Carl Mørcköt. Azonban mire kettőt pislant, máris egy nyomozás közepén találja magát, ami díjnyertes abból a szempontból, hogy a legrégebb óta halott ügynek számít, ami a Q-ügyosztály kezébe kerül. Tizensok évvel ezelőtt valakit elgázoltak, és a holtestet megtaláló rendőr szerint ez nem balesett volt, hanem gyilkosság…

 

Rögtön adódik a kérdés: miként derítsünk ki valamit 17 év távlatából? A korabeli nyomozati anyagok számosak, ám pont a lényeges kérdésekre nem adnak választ, hiszen annak, hogy akkoriban nem gyilkosságként kezelték az esetet. Mindennek köszönhetően hőseink egyszerre kezdenek el turkálni a jelenben és a múltban, mi pedig csak lesünk, hogy milyen a dán vidéki élet. A szántó-vető embereken kívül a jelek szerint a szekták is megélnek arrafelé, hála a hiszékeny embereknek, akiknek kell valami hit, spirituális töltet. Igazából ezzel a szállal nem foglalkozik a könyv, mert Carl annyira ellenáll minden ilyen dolgnak, amennyire csak lehet. Szerintem ő akkor sem hinne a földöntúli világ létezésében, ha két angyallal és egy ördöggel találkozna a sarkon, vagy egy félisten ülne le mellé kávézni.

 

De valamiben mégiscsak hinni kell, bár azt nem szabadna hagyni, hogy ezt valaki a saját személyes hatalmának növelésére és pénztárcájának teletömésére használja. Ezen érdemes elgondolkodni egy kicsit olvasás után, és azért csak akkor, mert menet közben nem lesz rá időnk, a cselekmény ugyanis szokás szerint két szálon fut. Egyrészt nézzük a nyomozást (hőseink merre, hogyan és meddig jutnak), másrészt van egy szál, aminek látszólag semmi köze nincs a nyomozáshoz, de aki kedveli a sorozatot, az tudja, hogy valamiféle kapcsolat van a kettő között. Tovább megyek, a gyakorlott krimiolvasók már menet közben elkezdik összerakni az eseményeket – erre csak annyit tudok mondani, hogy egészségükre. Egy biztos, Jussi Adler-Olsen ismét zseniálisan játszik velünk, rendre igazat mond, sosem hazudik a képünkbe, de ahogy volt főnököm mondta, egy kis csúsztatás, amely tartalmazza az igazság nagyobbik felét, nem árthat meg senkinek.

 

Egyetlen hozadéka van a történetnek, azon kívül, hogy egy szaftos családi botrány keretében még kuszábbá válik hősünk magánélete, mégpedig az, hogy Assad és Mørck kapcsolata megváltozik, kiteljesedik. Persze most is megvannak az olyan kis színesek, hogy bevándorlóként Assad még nem bírja annyira a dán nyelvet, így rendre rosszul használ kifejezéseket, szófordulatokat, viszont az is többször előfordul már, hogy olyan szavakat használ, amelyek hallatán a többiek csak pislogni bírtak, mert még ők sem ismerték. Tehát van akkora szókincse, van akkora tudása, mint a többieknek, ezért lenézni őt, mint tudatlan idegent, enyhén szólva is nevetséges. Mintha azt feltételeznénk magunkról, hogy bírjuk Arany János szókincsét és választékosságát, és ennek tudatában fitymáljuk le azokat, akik idegen akcentussal, nyelvi fordulatokkal használják a magyart – miközben erre mi sem vagyunk mindig képesek. Szóval a páros kapcsolata kicsit új dimenziókat kap, és szerintem ez hosszú távon jót fog tenni a történetnek. Bár nem csodálkoznék, ha a következő kötet elején Mørck ismét a morc, duli-fuli, semmivel sem akarok foglalkozni állapotban lenne. Amíg a szakmájában sikereket ér el, addig úgy gondolom, nem fogják őt bántani, dacára annak, hogy a főnökével rendszeresek az összetűzések. Mindezeken túl kíváncsian várom, miként alakul a magánélete, mire jut a pszichológusnővel.

 

Mielőtt bárki úgy érezné, hogy ez valami elborult romantikus/szenvelgős történet, sietek leszögezni, hogy nem az, hanem egy nagyon jó könyv, jól megírt sztorival, ráadásul sokkal jobban tetszik, mint a tévében a Döglött akták sorozat. Nem utolsó sorban azért, mert vérbeli skandináv krimiként az emberi oldal legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint maga a nyomozás… Részemről jöhet a folytatás.