Főkép

Az utóbbi idők egyik legtöményebb, legtitokzatosabb, legnehezebb, de általam mégis nagyon szeretett olvasmánya Pierre Michon Kisbetűs életek című munkája volt, ami, nyúlfarknyi terjedelme ellenére, 1984-es első megjelenése óta hivatkozási pont és megkerülhetetlen alkotás a francia irodalomban. Ez azért is meglepő, mert ekkoriban (jó harminc évvel ezelőtt), ezen debütáló kötetének megjelenése előtt, az akkor már harminchét éves gall alkotó sem gondolta azt, hogy bármit is képes lesz elérni az irodalomban. Michonnak ugyanis, ahogy mondani szokás, kijutott a „jóból”: apa nélkül, magányosan, javarészt intézetekben nőtt fel, a szerelmi élete sem alakult úgy, ahogy szerette volna, emellett, bár mindig is írói babérokat hajszolt, egyszerűen képtelen volt bármilyen épkézláb írásművet létrehozni – és közben folyton csak teltek az évek; közel negyvenéves koráig.

 

A Kisbetűs életek látszólag nyolc különböző, egymást nem (vagy csak részben) ismerő ember élettörténete; ezek többnyire egyszerű, hétköznapi emberek, akik mégsem éltek egyszerű, hétköznapi életet. Éltek, múlt időben, ugyanis ezek a személyek Michon harmincas éveire már mind meghaltak, és bár életrajzokat olvasunk, mégsem az egyes emberek realista indíttatású élettörténete a fontos, hanem az, hogy rajtuk keresztül meglássuk, hogyan formálódott Pierre Michon azzá, akivé lett – vagyis hogyan vált minden gyötrelem ellenére Franciaország egyik vezető írójává.

 

Ezek az apró, rövidke történetek hagiográfiáknak, vagyis szentéletrajzoknak tekinthetőek, ugyanis tele vannak misztikummal és transzcendenciával, ami kiragadja ezeket az ismeretlen embereket a feledésből, és történetüket a realizmus felé emelve egyfajta (szent) példaképekként állnak az olvasóközönség elé. A Kisbetűs életek emellett egyfajta tükörregény is, lapjain egymásra tükröződve és folyton másképp jelennek meg a szereplők és maga az író, Michon is. Ezekben a szövegekben számtalan egymással szöges ellentétben álló dolog keveredik: szent és profán, misztikus és hétköznapi, szeretet és gyűlölet, feledés és emlékezés, talány és bizonyosság.

 

Az „André Dufourneau élete” az író nagyszülei által örökbe fogadott fiúról szól, aki helyét nem találván, maga mögött hagyta az unalmas franciaországi életet, és Afrikába ment, hogy kalandokat élhessen át; Michon pontról pontra képzeli el az ő lehetséges életeit és halálait. Az „Eugéne és Clara életé”-ben a nagyszülők ellentmondásos alakján keresztül rémlik fel az apa nélkül felnövő kis Pierre képe. Személyes kedvencem a „Bakroot testvérek élete”, ami egy fiúintézet falai közé kalauzol, ahol az író is sok időt töltött, és ahol megismerte ezt a két, egymást őrjöngve gyűlölő és szerető testvért, valamint egy öreg és bohókás tanárt, aki örökre megszerettette vele az irodalmat. A két testvér vetélkedése többek között a Don Quijotét és a Roland éneket idézheti fel.

 

Bár már eddig is sok olyan regényt olvastam, ami az adott szerző önmagára találásáról, íróvá válásáról szól, de ilyen tömörrel, szomorúval és keserűvel, ugyanakkor élvezhetővel és művészivel még nem igazán volt dolgom. Szerintem Pierre Michon már itt, ebben a számára első könyvben is érett alkotóként áll elénk, bravúros nyelvezettel (Szőcs Imre ragyogó munkája) és szerkesztésmóddal, kifinomult irodalmi és művészeti utalásokkal, feledhetetlen történetekkel. Szóval meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki a maradandó élményért cserébe nem sajnál befektetni némi időt és energiát.