Főkép

Az Ozone Mama új albuma, a Sonic Glory nemrég jelent meg, nagyszerű apropóként szolgálva arra, hogy komolyabban elmerüljek a hazai csapat munkásságában. Voltaképpen érthetetlen számomra, miért nem kezeltem őket kiemelt figyelemmel már korábban (eddig csupán bele-belebotlottam a zenéjükbe), hiszen elővéve a bemutatkozó korongot és az azt követő EP-t, rá kellett döbbennem, hogy a dicsérő orgánumokkal csak egyetérteni tudok: kivételes, roppant színvonalas produkciót nyújtó zenekarról van szó.

 

Aki még nem ismerné őket – az ő számuk várhatóan rohamosan csökkenni fog a közeljövőben –, számukra a Guns N’ Roses legtökösebb, legkreatívabb formájának elkötelezett híveiként tudnám leírni a srácokat, akik egyben – tribute megmozdulások mellett – saját zenéjükben is megidézik a legendás Creedence Clearwater Revival világát. Ezen kívül bizonyára sokat tanultak az utóbbi két évtized egyik – ha nem a – legpatinásabb hard rock brigádjától, a svájci Gotthardtól, a dinamikusabb (post) grunge és southern rock bandáktól, de a Pepper Keenan által vezetett Corrosion Of Conformity hatását is érződni vélem változatos, dallamokban és tökös zúzdákban bővelkedő muzsikájukban.

 

 

A Sonic Glory produkciós szempontból kifinomultabb, zeneileg kiforrottabb, kevésbé szerteágazó lett elődeihez képest. Úgy fest, a korábbi útkeresés egy lényeges fejezete lezárult, s a csapat egyre jobban tudja, merre tart. A vad csépelésből és húrtépésből visszavettek, több tér jut a lebegős témáknak, érdekes effekteknek, finoman kidolgozott melódiáknak. Lehetne azon lovagolni, mely erények lettek „beáldozva”, és miképp vált közönségcsalogatóbbá az új anyag, de ebben az esetben ez felesleges szócséplés lenne: olyan irányt vett az Ozone Mama zenéje, amely valóban befogadhatóbb, átgondoltabb, ugyanakkor értékrendjét tekintve továbbra is vérbő, kortárs slágeres allűrtől mentes rock zene, amely a műértő nagyérdemű köreiben megérdemelten nyer egyre nagyobb figyelmet.

 

A lemeznyitó „Good Times Roll” koncert kezdésnek is kiváló lehet, míg a „Lovelight” amellett, hogy igazi nyugis örömzene, együtténeklős résszel, a lemez legkerekebb, szépen kidolgozott tételeinek egyike. Komoly izgalmakat tartogat a western hangulatot hordozó „Siren’s Call” és a király refrénnel ellátott „Hard Times” is. A „Back Door Man” és a „King and Rulers” pedig fokozott energikusságával tűnik ki; utóbbiban remekül kidomborodik Székely Márton énekes kissé fátyolos, de így is határozottan Chris Cornellére emlékeztető hangja, amely a CCR után akár a Soundgarden nótáival szintúgy elboldogulhatna. A többi dal között sem találni üresjáratot, mind jól eltalált szerzemények, más-más erősséggel.

 

 

Stílusában talán a legjobb magyar aktív zenekar az Ozone Mama, s ezt Magyarországon túlra terjedő hírük mind inkább egyértelműsíti. Egy valamibe tudnék csak belekötni: kár volt lehagyni a nagyon tuti régi logót a Sonic Glory borítójáról, amely mögött pedig már-már közhelyesen szólva a helyét a nemzetközi porondon is magabiztosan megálló zene rejtőzik.

 

Az együttes tagjai:

Székely Márton – ének, tamburin

Gábor András – gitár, háttér vokál

Dobos Gergely – basszusgitár

Gulyás Máté – dobok

 

A lemezen található dalok listája:

1. Good Times Roll

2. Backdoor Man

3. Gypsy Girl

4. Hard Times

5. Kings and Rulers

6. Lovelight

7. Siren’s Call

8. Man on the Run

9. Hope

10. Ain’t No Place of Mine

 

Diszkográfia:

The Starship Has Landed (2011)

Freedom EP (2013)

Sonic Glory (2015)