Főkép

Oláh Gábortól eddig regényeket olvastam és ajánlottam (Holnap más leszek, Ahogy megcsillan, Hazudtam neked!),így talán érthető, hogy komoly várakozással vettem kezembe a Ne nézz a harmonikásra című novellagyűjteményt, nagyon érdekelt ugyanis, hogy a rövid történetek sajátos világában miként alakul az általam szeretett író elbeszélőhangja. Kifejezetten szeretem a novellákat, lenyűgözőnek tartom, hogy mennyi mindent lehet belesűríteni egy-egy rövid írásba, sokszor mennyiféle érzés, fordulat, szereplő fér el néhány lapon.

 

Oláh Gábor egyik legfrissebb kötete pedig tovább erősítette bennem azt a meggyőződésemet, hogy bár másképpen, mint a nagy lélegzetű regények, egy történet-fűzér is képes nagy űrt hagyni az olvasó lelkében. A Ne nézz a harmonikásra is ilyen olvasmány, elolvasását követően még napokon keresztül töprenghetünk egy-egy helyzeten, továbbgondolhatunk egy-egy lezárást, vagy éppen megkísérelhetjük megtalálni az egyes történetek origóját.

 

A Ne nézz a harmonikásra sajátos és változatos témájú történetek gyűjteménye, akadnak közöttük kisvárosi lakásban, fővárosi villában, utcán, pályaudvaron, kórházban játszódó novellák. Emellett a szereplők kora és társadalmi státusza is más és más: van útját kereső drogfüggő, megfigyelés alatt álló osztályellenség, a munkáját teljes odaadással végző ápolónő, a társát hiányoló özvegy, szorongó háziasszony – számos hétköznapi ember, a magyar társadalom emblematikus figurája felbukkan a kötet lapjain. A könyv történetei között vannak stílusgyakorlatok, mint a „Váróterem”és a „Tízpercnél kevesebb”, itt egy-egy történés többféle lehetséges változatban szerepel, akadnak drámai fordulatokat bemutató, avagy múltbéli titkokat feltáró, megdöbbentő és egyben szívszorító mesék, mint a „Hámozott szőlő” vagy a „Baracklekvár”, és hosszabb, vallomásszerű elbeszélések, úgynevezett hangjátékok, mint a „Paprikás Marcsa” és a címadó „Ne nézz a harmonikásra”.

 

A műfaj alapvető követelményének megfelelően szinte kivétel nélkül mindegyik történet csattanószerű lezárással fejeződik be. A történeteket átszövi a szerző empatikus, ironikus írói hangja, nagyon fontos szerepet kap bennük az abszurd megközelítés, a szereplők egytől egyig egyszerre nagyon hétköznapiak, „emberien” gyarlók és sebezhetőek, mégis a velük megtörténő sokszor különös események tükrében modern mesebeli „hősöknek” tűnnek. Az író történetein egyébként érződnek filmrendezői tapasztalatai: az egyes történetek sokszor filmbe illő jelenetek; a párbeszédek, a leírások egyszerre valószerűek és mégis sokszor támad olyan érzése az embernek, mintha egy objektíven keresztül válna részesévé a hol szokatlan, hol ijesztő vagy éppen fájdalmas események sorozatának.

 

Két nagyon személyes írás keretezi a gyűjteményt, az „Elszakítva” és az „Egy filmforgatás körülményei”, ezek amolyan írói elő- és utószóként szolgálnak a megannyi mesterien megformált, sokkal inkább fiktív elemekből építkező közbenső történethez. Míg az előbbi az író és a felesége berlini utazásának egy epizódját, addig az utóbbi a Gettó című dokumentumfilm készítésének körülményeit örökíti meg. A két történet ezáltal kicsit összeköti a fikciót a valósággal, az író személyét az írással, mintha csak arra hívnák fel a figyelmet, hogy a képzelt világ mögött ott van az alkotó, mintha maga a kötet is egyfajta játék lenne, amely az alkotás és alkotó különös viszonyára épül.

 

A Ne nézz a harmonikásra tehát érdekes egyvelege a valóságnak és a képzeletnek, Oláh Gábor mindennapi élményeit, tapasztalatait, a magyar és a világtörténelem viharos eseményei nyomán keletkeztetett életképeket rendezi kötetbe, gyúrja őket metsző hangvételű, frappáns, különösen olvasmányos történetekké.