Főkép

Mikor néhány éve elolvastam Javier Cercas első igazán nagy siker aratott könyvét, a Szalamiszi katonákat (amely egyébként meghozta a szerző számára a világhírt is), két dolgot éreztem: az egyik, hogy a spanyol igazán jó író, fontos témához mert hozzányúlni, biztos kézzel, jól építette fel a regényét; de mégsem lett a kedvencem, mert egyrészt a felépítésből és a témából, másrészt a dokumentumregény műfajból eredendően néhol unalmasnak találtam azt a művét. Viszont megfogadtam, hogy ha új könyvvel jelentkezik, akkor azt mindenképpen el fogom olvasni, hogy kiderüljön: Cercas személy szerint nekem való-e vagy sem. Ez a kérdés el is dőlt, miután befejeztem A határ törvényeit.

 

Első ránézésre úgy tűnt, hogy ez is egy dokumentumregény lesz, egyfajta kérdezz-felelek a mindvégig névtelenül maradó szerző és interjúalanyai között. A könyv első felében, az Odaátban, megismerjük egy fiatalkorúakból álló bűnbanda történetét 1978-ból, abból az időből, amikor a diktátor, Franco már halott, de az általa létrehozott rendszer még igenis él, és csak vonakodva adja át a helyét a demokráciának. Az erre az évre visszaemlékező Ignacio Cañas, alias Pápaszem monológjából (az író ritkán és keveset kérdez közbe, diszkréten a háttérbe vonul) idéződnek fel az események, amelyek a Kékszem becenévre hallgató karizmatikus bandavezér és nincstelen társai által elkövetett, előbb kisebb, majd egyre nagyobb volumenű bűncselekményeket, valamint a ’78-as év nyarának eseményeit mutatják be a katalóniai városkában, Girónában.

 

Sem a könyv címe, sem a fő interjúalany, Cañas személye sem véletlenül az, ami. Ugyanis a könyv első fele különféle határok, határhelyzetek, határátlépések sorozata. A határ egyrészt fizikai jelenség: a viszonylag jómódú, középosztálybeli családba született Cañas csendes, nyugodt otthonát csak néhány száz méter, és egy kisebb folyó választja el a „gyüttmaradtak” (Spanyolország különböző helyeiről érkező bevándorlók) telepeitől és a bűn otthonának számító kínai negyedtől. Ezt a sokak által rettegett határt kénytelen átlépni, mikor addigi élete és értékrendje visszavonhatatlanul elkezd megváltozni: 16 éves korára érve (már nem igazán gyerek, de nem is felnőtt még), korábbi barátai, ismerősei egyszerre ellenségesen kezdenek viszonyulni hozzá, pokollá teszik az életét, a családjára pedig nem számíthat – így, hogy meneküljön a folyamatos zaklatások elől, át kell kelnie az eleddig biztonságot jelentő környezetéből egy veszélyes és ismeretlen újba, ahol már nem a középosztálybeli értékek és törvények a meghatározóak, hanem a gyüttmaradtaké. Itt ismerkedik meg hamarosan a helyi vagánnyal, Kékszemmel, és az ő barátnőjével (?) – ez a kérdés nagyon sokáig nyitva marad –, Terével, akibe szinte azonnal beleszeret, és akit vakon követne bárhová. Léha életet élve, a könnyen jött pénzt folyton elszórva néhány hónap alatt eljutnak a táska- és autólopásoktól, betörésektől egészen a fegyveres bankrablásig, ami szükségszerűen maga után vonja a lebukást és a börtönt is. Cañas megússza, és visszatérhet a folyó túlpartjára, egy könnyebb, talán boldogabb, középosztálybeli élethez.

 

Ebben a történetben javarészt nem is a cselekmény az érdekes, és Cercas volt olyan ravasz, hogy folyton előreutalgasson, így tartva fenn a feszültséget és az érdeklődést, így amit már fent leírtam, arról igen korán értesülünk. A kérdés inkább a hogyan és a miért. A mélyen tisztelt olvasónak egy szava sem lehetne, ha itt be is fejeződne a történet, hisz kaptunk egy nevelődési és fejlődésregényt, némi romantikával és krimivel bonyolítva, beleláthattunk a Franco korszakból hátramaradt gyerekbandák életébe, a történet hitelesnek tűnik, az elbeszélő arról mesél, amit ő is átélt, a könyv írója pont jókor kérdez közbe, pontosítást kér, ha szükségesnek ítéli; ami pedig nem világos, vagy amit nem tudhat Pápaszem, arra pedig ott az ügyet felgöngyölítő nyomozó, hogy megválaszolja a kérdést: és Cuenca nem is cáfolja Cañas szavait. 200 oldal után kerek egésznek tűnik minden. Így igazán kíváncsi voltam arra, hogy mivel folytatódik a történet, miről lesz még szó a második részben, Ideát.

 

A történet fonalát 1999-ben vesszük fel újra: míg Kékszem életfogytiglani börtönbüntetését tölti, Cañas maga mögött hagyva sötét múltját sikeres védőügyvédként dolgozik, ám egy napon megjelenik Tere, aki a segítségét kéri abban, hogy eszközöljenek ki kegyelmet a férfi számára. Az ügyvéd, mivel még mindig nem zárta le a múltját, igent mond. A cselekmény szintjén zömében erről szól a regény további része, azonban itt már egyáltalán nincs meg a ’78-as szálnál még jelenlévő ártatlan légkör, világosan látszik, hogy mindenki szerepet játszik, át akarja verni a másikat; úgy tűnik, hogy mindenkit a saját érdekei mozgatnak – és így, ebben a fénytörésben sokszor kénytelenek vagyunk újraértelmezni a történet első felét.

 

Cercas itt is arra kérdez rá, mint a már említett másik, magyarul is elérhető könyvében, hogy mennyiben és milyen módon ismerhető meg az igazság, az egyes embereket mozgató indítékok, okok és okozatok, mikor, mennyire és miért kezd el egy történet fikcióvá válni. Ekkorra ugyanis Kékszem alakja igazi mitikus figurává nő, médiasztárt faragnak belőle (szexszimbólum lesz, a jóképű, modern Robin Hood, aki a rablott holmit a szegényeknek adta), a politika is felhasználja (a függetlenedni vágyó Katalónia mint a spanyol igazságszolgáltatás ártatlan áldozatát láttatja), könyveket írnak róla, filmet forgatnak az életéből (sokszor az alkotók szája íze szerint is változtatva az eseményeket), egyes emberek az ő népszerűsége által kívánnak reflektorfénybe kerülni, és így tovább. Hogy ki az az Antonio Gamallo, már senki sem tudja. Ezért született ez a könyv, hogy tisztán lássunk.

 

Összességében igazán kellemes meglepetés Javier Cercas új regénye, hihetetlenül összetett alkotás, jó történettel, hiteles karakterekkel, rengeteg fontos, mai témával, gondolkodnivalóval, igazán ihletett fordításban (Pál Ferenc neve garancia az igényes munkára, gördülékenyen szólaltatja meg az élőbeszédben előadott történetet); a kérdés pedig eldőlt: Cercas az én íróm; és mint ilyet, bátran ajánlom mindenkinek. A könyv elolvasása után egy kérdés persze még mindig bennünk motoszkál: hogy mennyire sikeresen és hitelesen adta vissza a valódi Kékszemet ebben a dokumentumregényben? Keressetek rá a mű elolvasása után, mert igazán nagy meglepetés fog érni benneteket...