Főkép

Minden kornak megvan a maga kedvenc, népszerű szerzője, akinek ha új könyve jelenik meg, az olvasóközönség (szinte) gondolkodás, fontolgatás nélkül megveszi, elolvassa, s általában kedveli is. Tulajdonképpen ez így van rendjén. Viszont van egy – úgy vélem, eléggé nagy – szerzői kör, akik nem tudnak kitörni az ismeretlenségből: közéjük kell soroljam Méhes Károlyt is, aki ugyan írt már verseskötetet, mesét, drámát, elbeszélést, sőt, regénye sem ez az első, mégis oly kevesen olvassák a műveit. Talán azért, mert az emberek többsége jól belefészkeli magát a komfortzónájába, és nem mer, vagy inkább nem akar onnan kilépni – pedig aki a Néma galambok utcájára téved, nem fog sem unatkozni, sem csalódni, ezt előre borítékolom.

 

Engem már rögtön az első oldalak olvasásakor levett a lábamról: a főhős, Porr Benedek (a barátainak csak Benő) 45 éves középiskolai történelemtanár, meglehetősen életunt, visszahúzódó, magányos. Nekem egy hangyányit szokatlan is volt ez a hozzáállása az élethez, elvégre ennyi évesen még ne érezze magát öregnek az ember! Persze nem lehetett könnyű közismert történész apja árnyékában élnie, és megemésztenie, hogy házassága zátonyra futóban.

 

Történetünk elején épp kárpátaljai kiránduláson van az osztályával, miközben nagyon rossz hírt kap (telefonon): általános iskolai osztálytársa – akivel felnőttként újra felmelegítette a kapcsolatot – meghalt. Nyilván nemcsak az a tény lombozta le, hogy egy barátját elveszítette, hanem, mint megtudjuk, az is, hogy úgy érzi, ezzel a halálesettel elkezdődött valami, amire eddig nem gondolt senki: az ő osztályukban is egyre többen mennek majd el, egyre több lesz a temetés, elkezdődött az „elfogyás ebből a világból”, s ez csak egyet jelenthet: öregszik. Ekkor a tipikus „kapuzárás előtti pánik” tüneteit fedezhetjük fel nála: olyan lépéseket tesz, döntéseket hoz, amiket épeszű ember hatszor meggondolna, mielőtt belevág.

 

Kezdjük azzal, hogy a nyári szünet kezdetekor – azért, hogy lefoglalja magát, s főként, hogy kilépjen a megszokott, unalmas mókuskerékből – elhunyt barátja „megözvegyült” élettársának, Ágotának a kérésére Győrbe utazik, annak barátnőjéhez lelki támaszt nyújtani. Pont ő, aki talán maga is pátyolgatásra szorul, s aki még Ágotát sem ismeri személyesen, nemhogy Marát. De belevág, mert érzi, hogy ezzel elindul valami – és valóban: olyan élményekben lesz része a nyár folyamán, amikről nem is álmodott, olyan road-movie veszi kezdetét, amely során meg sem áll egészen Erdélyig (s nem mellesleg, mi, olvasók mindvégig jól szórakozunk a remek párbeszédeken, a pörgős, krimiszerű eseményeken).

 

Talán már túl sokat el is árultam a cselekményből (de nem kell aggódni, bőven lesznek még meglepetések!), következzék inkább néhány szó a címről. Szerintem igenis fontos egy mű címválasztása: ha kellőképpen hangzatos, izgalmas, eredeti, netán meghökkentő, akkor megragadja az olvasót, felcsillan a szeme. Néma galambok utcája. Nem jártam utána, valóban létezik-e ez az utca, de a könyv szerint igen: Máramarosszigeten, persze időközben román nevet kapott. „Ez a legrégebbi része a városnak. A galambok, senki sem tudja, miért, ezekbe a házakba jönnek el, ha itt az idő, meghalni. Tele vannak a padlások galambcsontvázzal. Mindenszentek előtt szokás összegyűjteni őket. Még vetélkedni is szoktunk, ki hányat talál odafönt. Azt tartják, minél több galamb némul el örökre a padláson, annál több jóságos lélek vigyáz a házadra és annak népére.” Őszintén szólva engem kirázott a hideg, mikor ezen sorokat olvastam: olyan hátborzongatóan szép dolog ez. Akkor, első olvasásra el tudtam hinni Méhes Károlynak, hogy létezik ez az utca és a galambok tényleg ott némulnak el a padláson.

 

Tekintve, hogy maga a (kis)regény még 200 oldal sincs, esélyes, hogy akár egy szusszanásra végigolvassuk. Érdemes elvinni magunkkal nyaralásra, strandra, bárhová, nem kell attól tartani, hogy unatkozni fogunk. Keressük (és szeressük) meg minél többen a Néma galambok utcáját!