Philip K. Dick: Az ember a Fellegvárban
Írta: Galamb Zoltán | 2015. 06. 28.
Képzeljünk el egy világot, ahol a második világháborút nem a három szövetséges nagyhatalom, hanem a német és japán birodalmak nyerték meg, s ahol az egykori Egyesült Államok helyén leigázott, lelkileg megtört lakosság él a győztesek - a regény cselekményének színhelyén, a csendes-óceáni partokon éppenséggel a japánok - fennhatósága alatt. A Sky kapitány és a holnap világa vagy a V mint Vendetta képregény-adaptációjához hasonlatos filmek után nem is kell különösebben megmozgatni a fantáziánkat ahhoz, hogy beleéljük magunkat egy efféle alternatív történelem világába. Az ember a Fellegvárban ugyanis a posztmodernnek mondott alternatív történelmek egyik első és leghatásosabb példája, mely a klasszikus antiutópiák, többek között Aldous Huxley Szép új világának vagy George Orwell 1984-ének hangulatát ötvözi a hidegháború derekának kialakulófélben lévő filozófiai paradigmáival.
Ahhoz pedig, hogy egy regény ilyen státust tudhasson magáénak, nem elég, ha pusztán letehetetlenül olvasmányos, hanem a ponyva jellegű tudományos fantasztikum konvencióin túlmutató, kifejezetten jól megírt szövegnek kell lennie. A történet első megközelítésben mégsem hat különösebben különlegesnek. Alaposabban kielemezve azonban egészen más végkövetkeztetésre juthatunk. Hétköznapiságukban is rendkívüli emberek tettei bomlanak ki a cselekményben, melyben már strukturális szinten is megjelenik a holisztikus világkép - egy olyan rendszer mátrixa, ahol minden mindennel összefügg, jelentéktelennek tűnő, cseppet sem tudatos egyéni döntések akár országok és emberek sorsát formálhatják. Ez az első jele annak, hogy a késői modernizmus entrópikus paradigmáját fokozatosan egy újfajta felfogás váltja fel.
A regény középpontjában valójában nem a Fellegvárban magát elbarikádozottnak hitt férfi áll, hanem nagy sikerű ponyvaregénye, a S tova hányattatom, mint a sáska (a korábbi kiadásban: Lassan vonszolja magát a sáska), mely a több ezer éves jóskönyvvel, a Ji Kinggel együtt mintegy közös karmaként, avagy - vonneguti-bokononista kifejezést kölcsönözve - vámpéterként fonja maga köré a főbb szereplők életének szálait. A szerkezeti központon, vagyis a több síkon is a megvilágosodáshoz, a megértéshez vezető út végcéljaként való értelmezésén túl azonban mélyebb metaforikus jelentéssel is bír. A S tova hányattatom, mint a sáska a tényleges, kezünkben tartott regény önnön reflexiója, ámde torzító tükör. A benne ábrázolt világ nem vág egybe az általunk ismert világgal, hanem sok lényeges ponton eltér az olvasó valóságától. A metaforát kibontva, továbbgondolva eljuthatunk a posztmodern idő- és létfelfogás egyik alapvető tételéhez, nevezetesen a mechanisztikus világkép, az okozatiság tagadásához. A regény az igazságok pluralitását, a kiszámíthatóság, a megismerhetőség tulajdonképp teljes tagadását fogalmazza meg. Alternatívaként a belső igazságot, az univerzum sokszor kegyetlen játékosságának feltétlen elfogadását ajánlja.
Philip K. Dick tehát a tőle megszokott filozofikussággal alkotta meg e máig meghatározó művét, és aki ebben nem talál elegendő bölcseleti táplálékot, az vagy kevés képzelőerővel rendelkezik, vagy szárazabb olvasmányokhoz kell fordulnia. A világ nagy kérdésein szórakozva elmélkedni vágyóknak azonban nem is lehetne tökéletesebb olvasmányt találni ennél a regénynél.
Az új borító letisztultabb, és bizonyos fokig félelmetesebb a réginél, habár a náci horogkereszt és az amerikai zászló összekomponálása számomra nem annyira magának a regénynek a specifikus hangulatát tükrözi, mint egyfajta korszellemet jelez. Nem hiszem, hogy például Kurt Vonnegut Éj anyánkja ne jutna ugyanúgy az eszünkbe róla, mint a nemzeti szocialista eszme USA-beli győzelméről szóló Dick-történet, amelyben ugyebár komoly szerepet játszik a csendes-óceáni japán befolyás is. Az mindenesetre kétségtelen, hogy a kép felhívja magára a figyelmet, úgy is mondhatnánk: leugrik a polcról, és ez talán segíthet, hogy újból lendületet adjon a mára kissé talán megbicsaklott Dick-reneszánsznak.
Kapcsolódó írás: