Főkép

A könyv borítóján a magyar kiadó is szerepelteti az írót világhírűvé tevő regényt, Az angol beteget, amivel fiatal lányként annak ellenére sem tudtam igazán mihez kezdeni, hogy szépirodalmon nevelkedtem. Ám így, húsz évvel később, hangozzon ez bármilyen furán, az új könyv, a Divisadero segített megértenem azt a másik történetet.

 

Ondaatje-t olvasni, úgy vélem, nem egyszerű. Lelkileg legalábbis mindenképpen meg kell hozzá érnie az embernek. Ebben a könyvben sem egy kikapcsoló, ellazító történetet mesél el, amit az olvasó egy szuszra fog és magáévá tesz. Annak, hogy néhány oldalanként, bekezdésenként, szakaszonként emészteni kell, szemernyi köze sincs a nem-lineáris elbeszélő stílushoz, főleg manapság, amikor, ugyan nem ebben a zsánerben, de óriási divat a két- és több nézőpontos történetszövés – egyszerűen arról van szó, hogy az író kőkeményen megdolgoztatja az olvasót.

 

Adott szigorúan véve három, négy, sőt, öt főszereplő, akikről a létező legkülönbözőbb élethelyzeteket írásos eszközökkel fotografikusan megjelenítve kell összeraknunk a részleteket – nevezzük akár kirakósnak, mozaiknak, kaleidoszkópnak, ez már csupán nézőpont kérdése. Az olvasásnak ez a része nem nehéz, a szépirodalomhoz szokott embereknek valódi csemege lehet. Mondanivaló szempontjából viszont velőnkig hatol, bármelyik személlyel azonosulunk is, mert mindegyikük életében vannak olyan pontok, akadnak olyan sorok, amik az olvasó szíve közepébe találnak. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor félretettem a könyvet, és emésztettem az olvasottakat, illetve mindazt, amit a mondatok kiváltottak belőlem.


„Anna nem találkozott még ilyen férfival. Mintha nem volna benne sötétség. Bár mesélt egy régebbi kapcsolatáról, amely teljesen elnémította, s amelyből alig sikerült kikecmeregnie. Tulajdonképpen Annával van először annak meghittsége óta. Tele van a világ hozzánk hasonlókkal, mondta ekkor Anna, akiket valamilyen módon megsebez a szerelem – ami pedig látszólag a legtermészetesebb dolog.”


Látszatra szinte közhely, gyönyörűen megfogalmazva, mégis azonnal saját magunkra asszociálunk, és feldolgozatlan fájdalmakkal telve toljuk félre a könyvet addig, amíg képesek leszünk folytatni az olvasást.


Anna több szempontból is a regény központi figurája, hiszen ő a főhőse a szerelmi történetnek,  a két lány apjának életében szintén hangsúlyos szerepe van. Ő köti össze a jelent a múlttal, a múltat a jövővel, de ugyanígy kapocs jövő, múlt és jelen között. Spoilerveszély nélkül lehetetlen bármi konkrétat is írnom a könyvről, ráadásul egy olyan mondat, hogy akad benne romantikus szerelmi történet, teljességgel félrevezető lehet azzal együtt, hogy igen, van egy jelentős, nagyon erős hatású romantikus szál.

 

Ez a történet nem egy, a szó klasszikus értelmében vett regény, főleg nem kifejezett szerelmi történet, sokkal inkább egy állandóan változó felületű tükör, amibe ahányszor belenézünk, másképp látjuk magunkat. Attól függően, hogy a fiatal Anna szemén keresztül nézünk, vagy éppen Claire, az apa, a naplóbejegyzésben megszólaló anya, vagy az örökbefogadott fiú, Coop a tükrünk, konfrontálódunk érzésekkel, élethelyzetekkel, melyeken nem elgondolkodnunk nagyjából lehetetlen.

 

Kifejezetten olyan olvasóknak ajánlom a könyvet, akik Jókait kvázi szórakoztató irodalomként falják, és Mark Helprin Téli meséje, vagy Musil A tulajdonságok nélküli embere kivételes élményt jelentő történetekként szilárdultak meg a szívükben – ők egészen biztosan irodalmi csemegének érzik majd Ondaatje regényét, amely nehéz, de legalább ennyire gyönyörű nyelvezetű, köszönhetően a magyar fordító, Greskovits Endre munkájának.