Főkép

Az utóbbi néhány hónapban, ha fogalmazhatok így, sajátos módon utaztam vissza az időben. Miután tavaly elolvastam Dragomán Györgytől a Máglyát, ami számomra vita nélkül a 2014-es év magyar könyve volt, újraolvastam a szerző korábbi műveit: előbb az óriási nemzetközi sikereket elért A fehér királyt, majd most, nemrégiben, a debütáló kötetet, A pusztítás könyvét is. Furcsa volt látni azt, hogyan fejlődött, érett, változott meg az erdélyi születésű író stílusa, látásmódja, és hogyan lett már az amúgy igencsak ígéretes fiatal szerzőből igazi elsővonalas sztáríróvá.

 

A szerző elmondása szerint A pusztítás könyvének megírása során dőlt el, hogy írónak nevezheti-e magát, vagy sem. Nagy volt tehát a tét (egy alkotó számára valószínűleg a legnagyobb), ám Dragomán kisebb-nagyobb hibái ellenére eléggé magabiztosan vette az akadályt, és már rögtön az első könyvével is igen magasra tette a mércét - mondom ezt úgy, hogy ez a regény nem lett a kedvencem.

 

A pusztítás könyve egy igen különleges alkotás. A történet kezdetén egy hosszú vonatút után érkezik meg a főhős, Fábián egy meghatározhatatlan helyen (valószínűleg a többi regényhez hasonlóan egy fiktív Erdélyben) lévő városba, ahol általános a romlás, pusztulás és pusztítás, ami félig-meddig a valós időn kívül létezik, és ahol a rejtélyes, nagyhatalmú Kormányzó dönt életről és halálról egyaránt. Szinte semmit sem tudunk meg Fábiánról, csak annyit, hogy parancsmegtagadás miatt száműzték ide, és valamit csinálnia kellene itt – de hogy mit, azt eleinte sem ő, sem mi nem tudjuk

 

Éles ellentét van aközött, hogy egy szó sem esik arról, hogy hol vagyunk, és aközött, hogy ezt a közeget, ezt a várost a legapróbb részletekig megismerhetjük. Mert ami a legkülönlegesebb talán ebben a könyvben, az az előadásmód. Az író egy hihetetlenül aprólékos mikrorealista technikát alkalmaz, nem elégszik meg pusztán azzal, hogy leírja azt: Fábián leült, felállt, meghámozta az almát, stb., hanem a lehető legnagyobb részletességgel és pontossággal teszi ezt. Csak egy rövid ízelítő: „A bicska hangos csattanással nyílt ki, beletörölte a pengét a zubbonya ujjába, az almába vágott, hámozni kezdte. A gyümölcs héja először önmagába kunkorodott, aztán a padló felé nyúlt, rugózva lengett, felerősítette a vonat döccenéseit. Ásított, kést tartó keze mozdulatlannak látszott, az alma mintha magától fordult volna a penge alá. Mélyen beszívta az alma húsának savanykás illatát, a bicskát nézte, a penge egészen nedves volt már, az alma leve apró cseppekben borította a fém felületét.”

 

Azt hiszem már ebből a rövid részletből is kiviláglik, hogy nem érdemes gyorsan pörgő cselekményt és fordulatokat várni, mert a regény végig ilyen stílusban íródott. Különösen fontos szerepet kapnak Fábián testi, érzékszervi érzékelései (nemcsak az, hogy mit látott vagy hallott, de az is, hogy mit tapintott, érzékelt a bőrén, húsán, csontjain keresztül, milyen folyamatok zajlottak le a testében) – ebből a szempontból elsősorban Nádas Péter vagy Pályi András prózájára emlékeztet A pusztítás könyve.

 

Másfelől rokonítható Krasznahorkai korai műveihez, így elsősorban a Sátántangóhoz, Kafka A kastélyához vagy Beckett abszurd írásaihoz is. Nem rossz kis névsor. Főleg úgy, hogy az egész meg van bolondítva egy csipetnyi ’80-as, ’90-es évekbeli „B kategóriás” mozikból ismerős akcióbetétekkel is, ami megint csak különleges ízeket kölcsönöz a szövegnek.

 

A sokszor lassan csordogáló cselekmény és az aprólékos leírások ellenére a végére mégis összeáll egy krimi- vagy thrillerszerű történet egy szerelmi szállal körítve, sok titokról lehull a lepel, ám így is sok minden homályban marad, és miután az ember becsukta a könyvet, nem gondolkozik sokat azon, hogy olvasson-e még a szerzőtől valamit, vagy sem, mert a válasz egyértelmű. Nálam legalábbis az volt. És csak egy bánatom van: már minden Dragomán kötetet olvastam. Szóval várom a következőt.