Főkép

Eszméletlen dübörgés, káosz, szőnyegbombázás, aknamezők, végeláthatatlan menetoszlopokban haladó tankok, lövészárkok, barikádok, rommá lőtt városok, rettegés, hazafiasság, kötelesség, sorkatonaság, hősök, túlélők, áldozatok, ellenségek, erőszak, bátorság, bajtársiasság, pénz, fegyverek, igazság, csatatér, összecsapás, stratégák, hadműveletek, kémek, sebesültek, hazatérők – vég nélkül sorolhatnánk azokat a kifejezéseket, képeket, érzéseket, emlékeket, amik elsőre eszünkbe jutnak a háborúról. Akármilyen borzalmakról szóljon is, népes rajongótábora van az önmagukat hazájukért, bajtársaikért feláldozó hősök történeteinek, hiszen az emberfeletti eredmények, a végtelen kitartás és a könnyeket előcsalogató édes-bús befejezés mindig telitalálat – de mégis valahogy távolinak és őszintétlennek érzem azt a túláradó pátoszt, ami körbelengi a háború borzalmainak ilyen feldolgozásait, túlságosan hatásvadász számomra. Valahol sosem az a végkövetkezetés, hogy a háború rossz dolog volna (erről jótékonyan megfeledkezhetünk), mert a hősök csodával határos teljesítményére kerül a hangsúly. Mindeközben pont az emberről feledkeznek meg, aki kötelességből vagy kényszerűségből átéli mindezt, és közben próbál túlélni, nem csak fizikai értelemben.

 

M.A.S.H. egyike azon műveknek, amelyek másként szólnak a háborúról, illetve sokkal inkább a résztvevőiről. Ugyanis a Richard Hooker író álnév, valójában két személyt rejt: Dr. H. Richard Hornbergert, aki maga is egy M.A.S.H. (Mobile Army Surgical Hospital) egységnél szolgált a koreai háború alatt, valamint W. C. Heinz írót. Hornberger saját élményei, tapasztalatai és a seregben töltött idő alatt hallott történetek alapján alkotta meg történetének alakjait, és a velük történt eseményeket. A regényből később filmet forgattak, ami elnyerte a legjobb filmnek járó díjat az 1970-es Cannes-i Filmfesztiválon, valamint a belőle készült nagysikerű sorozat is 11 évadot élt meg. Vajon mi a M.A.S.H. sikerének titka?

 

A fenébe is szenátor úr, ha nem tudnak röhögni a háborún, mi értelme harcolni?”– tapint rá a lényegre Gene (Mel Gibson), a hivatalosan nem is létező laoszi amerikai támaszpont egyik pilótája az Air Americcímű filmben. Valahogy így vannak ezzel a 4077. frontkórház orvosai is a koreai háború borzalmai között: túl kell élni, lehetőség szerint ép ésszel kibírni addig, amíg végre letelik a frontszolgálat, és újra hazatérhetnek. Frontkórházban szolgáló orvosként napról napra folyamatos stresszben, fáradhatatlanul dolgoztak, amit külön-külön és közösségként is igyekeztek valahogyan kezelni. „Páran kiborultak, de legtöbben csak különféle módon és mértékben balhéztak. Ez a történet a különféle módokról és mértékekről szól.”– írja Richard Hooker a regény előszavában. A siker titka – a valóságé, illetve a regény által megteremtett univerzumé is – részben a humornak köszönhető, amely az egyik legegyszerűbb és legkönnyebben elérhető módja a feszültség levezetésének.

 

Másrészről viszont közel engedi az olvasóhoz a szereplőit. Hiába hősei ezek az orvosok a történetnek, nem felmagasztalt, heroikus figurákat látunk, akiknek a lába elé kell borulni, hanem embereket, akikkel akár szívesen leülnél egy pofa sör mellett beszélgetni az életről vagy csak a hétvégi meccseredményekről, és remekül szórakoznál. Eközben pedig garantáltan többet tudnál meg magáról a háborúról is, mint bárhogyan máshogy, hacsak te magad nem jártál valamelyikben. És ez az a pont, ahol a M.A.S.H. film vagy sorozat rajongóit mindenképpen a regény olvasására biztatnám, mert hiába sikerült megismételhetetlenül zseniálisra a filmfeldolgozás, a karakterek itt bontakoznak ki igazán, kedvenc hőseinkről – Sólyomszem Piercről, Égő Ajakról, Radarról, Csapdle Johnról és még sorolhatnám  sokkal többet árul el az eredeti mű. Míg Robert Altman nagysikerű filmje kifejezetten könnyed hangulatot, mérhetetlen lazaságot áraszt, a regény ezzel szemben árnyaltabb képet mutat. A feszültséglevezetés különböző módjai mellett nagyobb hangsúlyt kap maga az orvosi munka is, hogy mennyire más hozzáállást, módszereket, megoldásokat követel egy sátorban operálni, mint egy jól felszerelt kórházban, nyugodt körülmények között.

 

Nem a M.A.S.H. az egyetlen ilyen jellegű mű (csak hogy pár példát említsek még: Air America, Jó reggelt, Vietnám!, A 22-es csapdája, s talán még Sven Hassel regényeit is ide merném sorolni), és valahol mind hasonlóan próbálják átadni a mondandójukat, mégis mindegyik másért különleges – mindenesetre én nem tudok nem rajongani értük, mert valami olyat mutatnak meg az ember és a háború kapcsolatáról, amit sok más színes-szagos mozifilm vagy regény képtelen. Nemtől, kortól, érdeklődési körtől függetlenül ajánlom mindenkinek, hogy ismerje meg a M.A.S.H.-t, ha eddig nem tette volna, garantáltan a kedvencek közé kerül majd. Addig meghallgatom még egyszer a „Suicide is Painless”-t – nem mintha egyébként képes lennék kiverni a fejemből.

 

Részlet a regényből