Főkép

Nagyon vártam ezt a lemezt, mert ha nem is feltétel nélkül, de kedvelem a zenekar munkásságát, még Adam Levine hangját is elnézem, mert összességében tetszik, amit összehoznak, bár túl sok újítással eddig nem találkoztam náluk, de voltak igazán ütős slágereik, amikre sokan sokáig emlékezni fogunk. Így talán érthető, hogy kíváncsi voltam, ezúttal meg tudnak-e lepni valamivel, vagy legalább össze tudnak-e rakni egy olyan anyagot, amiért tudok lelkesedni, ami sokat lesz a lejátszómban, amiről szuperlatívuszokban beszélhetek majd.

 

Siettem hát haza, hogy mielőbb elmerülhessek a zenében, amiről már az első hallgatás során is megállapítható, hogy elég erőteljes benne a basszus, vagyis ha bosszantani akarjuk a szomszédokat, tökéletes választás lehet, de csak akkor, ha nekünk legalább közepes színvonalú hangrendszerünk van, és van körülöttünk megfelelő tér, ellenkező esetben mi is csak egy dübörgő, tompa masszát hallhatunk. Tudom, mert kipróbáltam. Mondjuk ez engem annyira nem zavar, én ugyanis szeretem a basszusra hangolt, megfelelő hangerőn valahol a mellkasomban dübörgő zenét, feltéve, ha az nem kizárólag elektronikus, azt ugyanis nem annyira kedvelem.

 

De ne ragadjunk le itt, nézzük, miket váltott még ki belőlem a Maroon 5 ötödik nagylemeze. Igazából csalódott vagyok, mert nem leptek meg, mert nem hallottam egyetlen olyan dalt sem, amire felkaptam volna a fejem, hogy igen, ez az, így kell ezt csinálni, sokkal inkább úgy gondolom, hogy ez egy hihetetlen szakértelemmel, patikamérlegen adagolt összetevőkből készült, a huszonegyedik századi igényeknek tökéletesen megfelelő, profi anyag, amiből hiányzik a szív és a lélek, amiben nincs semmi kockázatos, semmi merész, de még csak újszerű sem. Én azt érzem, hogy ezek helyett mindenki inkább a tutira ment, éppen ezért nem is vagyok meglepve, hogy a lemez már a megjelenés hetében a Billboard 200-as listájának első helyéig repült.

 

Na jó, azért nem akarok igazságtalan lenni, vannak jó pillanatai az ötödik Maroon 5 lemeznek, ott van például a nyitó nóta, a „Maps”, nem véletlen, hogy ehhez készült az első klip is, ami szerintem egészen ütős, értelmezni meg értelmezze mindeni úgy, ahogy akarja. Nem tagadom, jó döntés volt ezzel indítani a lemezt, mert határozottan kellemes maga a szám is, éppen olyan, miért szeretem ezt a zenekart.

 

 

Közvetlenül utána jön az „Animals”, ami a szövegét és a klipjét tekintve is határozottan nyugtalanító, ám erőteljes darab, olyannyira, hogy simán el tudnám képzelni egy szexuális ragadozókról (vagy zaklatókról) készült zenés oktatófilmnek is, ráadásul azon túl, hogy véres, erősen dehumanizálja a nőket, vagy legalábbis azt az egyet, amelyikről szól, így nem csodálkoznék rajta, ha sokaknál kiverte volna a biztosítékot. Én lehet, hogy rádobnék egy 18-as karikát. A zene viszont határozottam tetszetős, számomra a lemez egyik csúcspontja, ebben ugyanis legalább felfedezhető némi kreativitás.

 

 

Aztán ott van még a mostanában sokat emlegetett „Sugar”, amiről nem elsősorban a zenéje, hanem a hozzá készült klip miatt beszélnek. Történt ugyanis, hogy a fiúk valódi esküvőkre szivárogtak be, alaposan meglepve ezzel a násznépet, de azt hiszem, valójában senki nem haragudott rájuk. A párok esküvője ily’ módon igazán és több szempontból is emlékezetessé vált, ami sajnos a dalról nem mondható el, merthogy szerintem a funkys beütés ellenére ez egy átlagos, bár tagadhatatlanul hangulatos darab – soha rosszabb „lakodalmas” muzsikát.

 

 

Sietek leszögezni, hogy minden fanyalgásom ellenére elismerem, hogy ez egy jó lemez, csak éppen nekem nem jött be annyira, amennyire szerettem volna. Vagy öreg vagyok már ehhez a műfajhoz, vagy túlzottak voltak az elvárásaim, vagy egyszerűen csak nem a megfelelő pillanatban találkoztunk. Tudom, hogy fogom még hallgatni, nem egyszer, nem kétszer, és nemcsak egyes nótákat, hanem az egész lemezt, hátha idővel meghallom benne azt, amit most és itt nem sikerült.

 

Az együttes tagjai:

Adam Levine – ének, ritmusgitár (1994–napjainkig)

Jesse Carmichael – szintetizátor, ritmusgitár, vokál (1994–napjainkig)

Michael Madden – basszusgitár (1994–napjainkig)

James Valentine – szólógitár, vokál (2001–napjainkig)

Matt Flynn – dobok, ütőhangszerek (2006–napjainkig)

 

Közreműködők:

Sam Farrar - gitár, vokál

Gwen Stefani – ének (11)

Benny Blanco – producer, dalszerző

Max Martin – producer, dalszerző

Sam Martin – producer, dalszerző

Noah Passovoy – producer

Shellback – producer, dalszerző

Ryan Tedder – producer, dalszerző

Jason Evigan – producer, dalszerző

The Monsters and the Strangerz – producer, dalszerző

Ammar Malik – dalszerző

Sia – dalszerző

Nate Ruess – dalszerző

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Maps

2. Animals

3. It Was Always You

4. Unkiss Me

5. Sugar

6. Leaving California

7. In Your Pocket

8. New Love

9. Coming Back for You

10. Feelings

11. My Heart is Open (feat. Gwen Stefani)

 

Diszkográfia:

Songs About Jane (2002)

1.22.03.Acoustic (2004) – koncert

Live – Friday the 13th (2005) – koncert

It Won`t Be Soon Before Long (2007)

The B-Side Collection (2007) – válogatás

Live from SoHo (2008) – koncert

Live from Le Cabaret (2008) – koncert

Call and Response: The Remix Album (2008) – válogatás

Hands All Over (2010)

Overexposed (2012)

V (2014)