Főkép

Történelmi regényt írni nem elsősorban azért felelősség, mert ha hiteles akar lenni az ember, muszáj a dokumentumokkal alátámasztható tények – sokszor szűkre szabott – ösvényén maradnia, hanem legfőképpen azért, mivel az ábrázolt világkép, látásmód, nézőpont és szemlélet a tűznél is erősebben képes az olvasó lelkébe égni. És minden azon áll vagy bukik, hogy a sorokon kibontakozó eszmék, hitek, meggyőződések befogadása mekkora mértékben történik meg. Urbánszki Lászlót úgy ismerjük, mint aki – nem kötelezően előírt ragaszkodásból, hanem belső meggyőződésből – viseli magán a múlt forgatagának kalapáccsal kiszögelt vértezetét, így abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy teljes mellszélességgel fordulhatunk a karakterek szemén és szavain át lefestett világ minden dimenziót magába foglaló textúrája felé. Magunkon érezzük a szerszám- és fegyver cserzette kérges tenyerek baráti vállveregetését, a savanyú bor marta fogak és ínyek kellemetlen szájszagát, az asszonyi testtájék gömbölyded halmainak rugózó puhaságát, az odalent született életek kipárolgásainak hétköznapi egyszerűségét. S mindegy, hogy a keményre és nemesre taposott anyaföldből, vagy az állati piszokkal szennyezett sáros talajból származunk, lényegi magvunk minden korban ugyanaz volt és ugyanaz lesz, ennek meséjét pedig jobb kezekbe adni Urbánszki Lászlónál egyszerűen nem lehet.

 

A Vérszagra gyűl megjelenése után szerencsére nem kellett sokat várnunk a folytatásra: a Fegyver csörög még 2014-ben testet öltött, továbbfűzvén az 1241-42-es tatárjárás utáni ország történetét, ahol a nyugati országrész megyéit ezúttal az Osztrák Hercegség akkori „uralkodója”, II. (Civakodó vagy Harcias) Frigyes próbálta „dézsmálgatni”. A mongol horda elől menekülő IV. Béla királyt 1241-ben Frigyes „vendégül látta”, és csak nagy váltságdíj, valamint három határmenti megye elzálogosítása után engedte szabadon. A tatárok üszkös romokat és megtizedelt magyarságot hagyván maguk mögött vonultak ki országunkból, s míg 1242 tavaszán királyunk Dalmáciában tartózkodott, Frigyes pökhendi magabiztossággal rohanta le Pozsony vármegyét a könnyű birtokszerzés és fosztogatás reményében. Csakhogy a sörvedelő, tohonya osztrák nemesek és lovagok jól szervezett, remekül fegyverzett katonái nem számoltak az elpusztíthatatlan tatár fenevadat, Erden bagaturt másvilágra küldő egyszerű, ámde rendíthetetlen benei „parasztokkal”…

 

Mert a mocsaras, partmenti Benefalva jócskán kivéreztetett lakossága megingathatatlan ösztönöktől vértezve kapaszkodik mindabba, amit életnek nevezünk, így a tatárok tetemein át- és túllépve kacsingatnak a jövő felé. A mongol vész idején vezérré előlépett kocsmáros-katona Lados valahogy az „élen” ragadt, és a beneiek által befogadott, háborús pusztítástól megcsömörlött, bűnbánó útra lépett mordvinok szépen betagozódtak a falusiak közé. No de mihez is kezdjen ez a „pásztornépség” állatok nélkül? Szerencsére a sebhelyes arcú Levente felderítő útja során beleütközik egy jászok alkotta csapatba, akik végtelen sok szürke marhát legeltetnek a pusztán, a mordvinok pedig vezérükkel, Kerecsével az élen szívesen kapnának az alkalmon, hogy vegyenek néhány száz állatot maguknak, így biztosítván jövőjüket magyarföldön. Így hát 4 mordvin, valamint Lados és Levente útnak indulnak üzletet kötni az idegen származású, kun segédnéppel.

 

A bonyodalmak ott kezdődnek, hogy bár a jászok szívesen eladják jó pénzért néhány száz marhájukat, viszont cserébe olyasvalamit kérnek, amely nem áll a beneiek rendelkezésére, így a tatárverő hősök kénytelenek hosszabb útra kelni a Felvidék irányába, hogy megszerezzék az ellenértéket. Éppen ez idő tájt gondolja úgy II. Harcias Frigyes, hogy gátlástalan és mohó csapataival magyar földre teszi a lábát, megkísérelvén rátenni a kezét Pozsony vármegye kincseire. A benei csapat, amelyben a mordvinokon, illetve Leventén és Ladoson kívül a részeges, ám a jég hátán is megélő Labolcs, asszonya, a minden bájjal, bátorsággal és férfiügyességgel megáldott Szépa, valamint a kiskamasz Urla is helyet kap, útjuk során belesodródnak a csatározások kellős közepébe. „Küldetésük” közben nemegyszer erős kézzel kell kapaszkodniuk a szerencse fonalába, hogy életben maradjanak, s hol a rettenthetetlen pozsonyi megyésispán, Hont-Pázmány Ehellős kötelékében, hol az osztrákok által megtizedelt, bosszúra szomjas parasztok közé vegyülve kénytelenek szembeszállni a sebezhetetlennek tűnő idegen óriásokkal - saját életük és a haza védelmében.

 

Urbánszki László tatárjárással kezdődő szériájának folytatása nem kevesebbet kínál, mint vért, verejtéket, kitartást és büszkeséget. Az előző könyvben megismert szereplők kontúrosra (ki)dolgozott személyisége minduntalan arra törekszik, hogy az olvasó szívébe csimpaszkodjon, miközben egymást, és szerencsére főként az osztrák betolakodókat taszigálják a lapokon. A Fegyver csörög ilyenformán könnyen és jólesően válhatna a szereplők személyes portfóliójává, ám a karakterek dominanciája szerencsére a cselekmény dinamikájának síkján érezteti hatását, a történet megállíthatatlan lendülettel, tudatossággal és átgondoltsággal halad az osztrák-magyar csatározások harcmezején. A szerző történetvezetési érzékét dicséri a több szálon futtatott eseménylánc, amiről a már megszokott nyers és naturális ábrázolásmóddal mesél.

 

A Vérszagra gyűl – most már véglegesen kiforrott – nyelvezete a folytatásban is tökéletesen adja át az olvasónak a megénekelt történet hangulatát, sőt, Urbánszki László rendkívül élvezetes módon fokozza a humor-faktort és a látszólagos könnyedséget egy fokozattal feljebb, éppen addig, hogy még ne menjen át a sztori paródiába hajló szatirikus élcelődéssé. A húrt tovább feszíteni már nem szabad, viszont a továbbiakban is ilyen intenzív peckességgel megtartani bizony nem lesz könnyű. Ez a kihívás azonban nem az olvasót terheli, a szerző eddigi irodalmi életútja azonban garancia lehet a színvonal fenntartására. Egy biztos, a Fegyver csörög – ahogyan az utószóban el is hangzik – történelmi háttere annyira közel áll a valósághoz, amennyire csak a szépirodalom keretei engedik, ami pedig a mondat második felét illeti („vagy amennyire a tehetségemből tellett”), ne legyenek kétségeink: megvan Urbánszki Lászlóban ez a talentum! Aki nem hiszi, járjon a beneiek után, mert jobb társaságot a magyar történelem hittel és emberséggel felfogott viharai között keresve sem lehetne találni.