Főkép

Az eredeti cím csupán Pride, ami utal persze a melegek éves felvonulására is, viszont az amúgy borzasztó magyar címnek van egy olyan mellékzöngéje, hogy ugye a Büszkeség és balítélet című könyvre rímel, és a film egyik fő célja nyilván az, hogy a melegekkel (vagy a bányászokkal) kapcsolatos előítéleteket oszlassa, mérsékelje.

 

Bár alapvetően hiszek abban, hogy amit/akit az ember megismer, azt kevésbé tudja utálni vagy kiirtani, én ódzkodnék attól, hogy mindenkinek ajánljam ezt a filmet. Aki utálja a melegeket (cigányokat, zsidókat, arabokat, magyarokat, jobbikosokat, komcsikat, bármely egyéb kisebbséghez, vagy szimplán csak nagyon-más-mint-én csoporthoz tartozókat), az egyáltalán nem biztos, hogy egy mozifilm miatt fog változtatni a meggyőződésén. Aki meg eddig is a politikai korrektség meg a liberális értékrend zászlaja alá tartozott, netán a világot és a benne levőket magától értetődő természetességgel elfogadók közé, annál ez a film úgyis nyitott kapukat dönget.

 

Amiért én szeretném minél több magyar embernek a figyelmébe ajánlani, az egyrészt az, hogy ez egy jó film, másrészt pedig az, hogy olyan történelmi példát filmesít meg, melyből a mai magyar valóság résztvevői, s különösen azok a milliók, akik a megszorításokat nyögik (legyenek bár a nagy átlag többség, vagy bármely kisebbség tagjai), tanulhatnak valamit. Azt tudniillik, hogy igenis el lehet érni valamit, ha az emberek összefognak, és kiállnak magukért, a jogaikért, ilyesmik. Ezt 1984-85-ben egy rakás angol meleg és leszbikus, és még sokkal több walesi (skót, angol) bányász bizonyította be egy olyan kormány alatt, egy olyan országban, mely számos tekintetben különbözik a miénktől, de annyira nem, hogy kijelenthessük, á, ez itt nálunk úgysem működne.

 

A film tehát ugyanabban a nyomott, borús, félhülye korszakban és miliőben játszódik, amelyben az Adrian Mole könyvek is. Főszereplői egyrészt a melegek, akiknek vezére az aktuális éves felvonulásukon ráébred, hogy őket ez alkalommal azért nem verik meg a rendőrök és köpködik le az átlag állampolgárok tömegei, mert más, fontosabb dolguk van: a sztrájkoló bányászokat molesztálni. Ezért a srác, bizonyos Mark Ashton úgy dönt, hogy alapítanak egy Leszbikusok és Melegek a Bányászokért nevű szervezetet, hogy azzal gyűjtsenek pénzt a szorongatott bányászoknak. Kiválasztanak egy dél-walesi falut, hogy az ott élő bányászoknak adják a pénzt. Előbb a bányászok képviselője találkozik Ashtonékkal, majd ők tesznek látogatást a faluban, ahol persze a marcona bányász férfiak igen jeges fogadtatásban részesítik őket. Hát pont az hiányzik nekik, hogy miközben a kormány, a rendőrség, meg az uralkodó osztály által irányított média is ellenük fordult és mindent megtesz a sztrájkjuk megtörésére, még ki is röhögjék őket, hogy perverzek támogatására szorulnak (ahogy a filmben elhangzik).

 

Ami innentől következik, azt ki-ki úgy értékeli, ahogy akarja, de tény, hogy a lényegi része megtörtént és így, ahogy a filmen látjuk. Hosszabb távon mind a melegek jogai, mind a bányászok követelései kapcsán előrelépések történtek, és ez bizony a pár évvel később, mindössze 27 évesen, AIDS-ben elhunyt Marknak is köszönhető.

 

A történet ezen része azonban csak az egyik oldala a filmnek. Matthew Warchus rendező nem dokumentumfilmet készített, ő szórakoztatni is akart, és akad itt jó pár olyan jelenet, amelyen nagyon lehet nevetni, és eszünkbe juthat róla az Alul semmi című kultfilm is. De olyan is, amitől elszorul az ember torka (például ahogy a walesi falusi kultúrházban feláll az a fiatalasszony, és elkezd énekelni a nők érzéseiről, az valami gyönyörű, és köze nincs a feminizmushoz, inkább a hagyományokhoz, minthogy népdal). Nagy erénye a filmnek az is, hogy úgy adja vissza a ’80-as évek hangulatát, világát, hogy nem igyekszik mindenáron retrónak látszani – épp annyira homályos vagy szürke a látvány, amennyire a valóságban volt, és nem imitálja a korszak szemcsés filmfelvételeit.

 

Mindehhez pedig a színészek adják a lényegi részt. Őszintén szólva azért mentem el a moziba, mert Bill Nighy az egyik kedvenc színészem, aki bármely apró szerepben is képes remekelni. Itt gyökeres ellentétét kell alakítania annak a vén rockernek, aki az Igazából szerelemben volt, egy rendkívül visszafogott, megkeseredett, de kemény és tartással bíró öregembert, és persze tökéletesen hozza. Imelda Staunton, a Potter filmek Dolores Umbridge-e nem kevésbé remek a falu valamiféle elöljárója szerepében, és a tévés veteránnak számító Dominic West is emlékezetes a diszkót táncoló, idősödő meleg férfi szerepében. De nem csak a régebbi évjárat alakít nagyot, az Ashtont alakító Ben Schnetzer nevét például mindenképp meg kell jegyezni. De a szerényebb szerepeket is jó színészek alakítják, a walesi falu apraja-nagyja meg egyenest elképesztően hiteles.

 

Szóval mondom, én nem nyomnám le a torkán ezt a filmet senkinek, aki szerint a melegek húzzanak a vérbe, de aki szereti a kimagasló színészi játékot, érdekli a ’80-as évek világa, de legfőképpen: aki szeretne hinni abban, hogy az emberek néha valami pozitívat is el tudnak érni, ha összefognak, az ne habozzon megvenni a mozijegyet.