Főkép

Meggyőződésem, hogy a film teljes mélységében történő befogadásához nem árt, ha a néző legalább egy hónapig munkanélküliként nézett szembe saját életével, átélte azt a helyzetet, amikor segélyből próbálta fenntartani létét, amit tovább súlyosbít önnön feleslegességének érzése. Így már van elképzelése, mit is élhet át az a hat angol férfi, akik munka nélkül maradnak az acélipari fellegvárnak kiépített Sheffield leépítése után. Miközben ők a munkaközvetítő irodában ücsörögnek, sorsuk jobbra fordulásában reménykedve (a vállalkozói hajlam hiányzik belőlük, bagóért meg nem akarnak munkát vállalni, annyira még nincsenek elkeseredve), asszonyaik vagy dolgoznak, vagy más módon élik TELJES értékű hétköznapjaikat.

Ez az érzés azonban nem adatott meg hőseinknek, akiket az előző korszak nem készített fel arra, mivel lehet értelmesen kitölteni szabadidejüket (életüket), ha már nincs szükség a munkájukra. Helyzetükből úgy látszik, hogy a hozzájuk hasonló férfiakra már egyáltalán nincs szükség. Ők azok, akik nem rendelkeznek diplomával, nem fiatalok, nem szépek, nem okosak, és nem rendelkeznek hosszú távú tervekkel. Nekik nem ígérnek semmit a politikusok, és problémáikkal általában magukra maradnak.

Valahogy elment mellettük a társadalom átalakulása, és nem tudnak felhőtlenül örülni a női egyenjogúságnak, illetve annak, hogy saját jogaik, szerepük, fontosságuk már senkit nem érdekel. Ez természetesen nem feltétlenül van így – de hat hónap, vagy még több dologtalanság után mindenki hajlamos sötéten szemlélni a világot, és nem utolsó sorban önmagát. Mert hiába akad átmeneti munka, valahogy mindegyikőjük érzi, ezzel nemhogy az önmegvalósítástól, de még az értelmes időtöltéstől is messze vannak

Rendkívüli helyzetben rendkívüli tettekre van szükség – fogalmazódik meg bennük öntudatlanul, s mire feleszmélnek, már az egész város várható produkciójukról beszél, ami nem más, mint fellépés a sarki csehóban: Chippendale módra, táncos est keretében, vetkőzéssel, mosolygással és gatyaledobással. Igen, a konkurenciaharc kényszerítő hatására, valamint a nézők becsábítása érdekében a hat férfiú kénytelen utolsó alsóneműjétől is megválni.

A film ennek a pár hétnek a története (az ötlettől a megvalósulásig), s miközben kacagunk a hat botcsinálta showman próbáin, mintegy mellékesen megismerjük az életüket is. Mindezt teljesen életszerűen, bármiféle túljátszás nélkül. Mindegyik egyéniség a maga módján, gyengeségeikkel nagyon is tisztában vannak (az a döbbenet, ami kiül az arcokra, amikor kiderül, hogy a vezérszónok kivagyiságának köszönhetően „koronaékszerüket” is közszemlére kell tenniük), és önerőből valószínűleg képtelenek lennének legyőzni azokat.

Az operatőrnek köszönhetően most már tudjuk, Angliában is vannak randa lakótelepek, a bezárt üzemcsarnok ott sem szívderítő hely. De az emberek mindezt megtöltik élettel, kis túlzással az értelmes cél feledteti az egyébként kopott körülményeket. Peter Cattaneo rendező pedig nem az egyén elidegenedését vitte vászonra, hanem a közösség (még ha csak féltucatnyian vannak is) összetartó erejét, ahol nem az uniformizáláson van a hangsúly, hanem a kölcsönös megbecsülésen.

A stáb (színészek és mozicsinálók) nagyon jól eltalált filmet készítettek, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy 1998-ban világszerte számtalan díjat kaptak. Többek között egy Oscar-díj (legjobb zene) és három BAFTA (legjobb film, legjobb férfi főszereplő, legjobb férfi mellékszereplő).

Az Alul semmi csodálatos és felettébb szórakoztató mozi, ami számomra annyira fontos, mint az Amelie csodálatos élete a franciáknak. Évente legalább egyszer látni kell.