Főkép

Nem akartam olvasni ezt a könyvet, valahogy mégis az történt, hogy elkezdtem, aztán meg nem bírtam abbahagyni. És nem azért, mert annyira jó, hanem mert valami mégis van benne, ami megfogott. Talán éppen az, hogy a szerző nem profi, legalábbis nem az írásban, helyette viszont egykori gyilkossági nyomozóként tökéletesen ismeri a rendőri munka lélekölő rutinját és tudja, hogy nem minden olyan egyszerű és egyértelmű, ahogy azt egyes szerzők vagy sorozatok bemutatják. Ráadásul angol a szentem, és ez ad a történetnek valami különleges felhangot, de ennek mibenlétét akkor sem tudom megfogalmazni, ha agyonütnek.

 

„Szombat. Megígértem, hogy eljövök a parkba a feleségemmel és a gyerekekkel. Ott vannak a füves dombon, a tó mellett. Ettek, megetették a kacsákat, és most azzal etetik magukat, hogy egy normális, boldog család vagyunk. Ami az ő szempontjukból igaz is. Nem engedem, hogy a jelenlétük elrontsa a napomat. Süt a nap, és kezdek kicsit lebarnulni. A legutóbbi látogatásom emléke még frissen él bennem és elégedettséggel tölt el. Mosolyt csal az arcomra.”

 

Így kezdődik a regény, erőteljesen, E/1-ben, ám mire megszoknánk és elkezdenénk aggódni, hogy végig egy beteg elmében kell töltenünk az időnket, az elbeszélés módja átvált E/3-ra, és mindaddig úgy is marad, amíg a nyomozókat kísérjük figyelemmel. Aztán megint jön az E/1, ilyenkor szinte a hideg futkos a hátunkon, és megint az E/3, ami esküszöm, szinte megnyugvást hoz a másik után. Nem szokatlan ez a váltott nézőpontú megoldás, sőt, egy időben gyakran használták a szerzők arra, hogy jobban belevigyék az olvasókat az események sűrűjébe, itt mégis valahogy újszerűen hat, nem fokozza, sokkal inkább oldja a feszültséget, legalábbis számomra.

 

Adott tehát egy gyilkos, aki elég sokat elárul magáról, a motivációjáról és a gyilkosságairól, és egy nyomozó, akiben emberére akad. Na de nem azért ám, mert emberünk akkora spíler, hanem azért, mert ő sem teljesen átlagos, az ő múltjában is van valami, amitől más, mint a többiek, ám ő ezt egészen másra használja, mint ellenfele. Bár ha jobban belegondolunk, mégsem annyira különböznek ők egymástól, csak az, amiben kiélik magukat, az van egymástól nagyon messze, bár bizonyos szempontból meg nagyon közel – ez megint csak nézőpont kérdése. Talán nem véletlen, hogy olvasás közben időnként Dexter jutott eszembe, meg Thomas Harris és az ő szereplői…

 

Szóval a sorozatgyilkos (merthogy idővel kiderül, hogy bizony az) és a nyomozó is teszik a dolgukat, mi meg abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy fotelból nézhetjük végig, ahogy „játszanak” egymással, bár nem hiszem, hogy mindketten ugyanannyira élvezik. Ráadásul nem is ugyanazok a szabályok vonatkoznak rájuk, hiszen míg a gyilkos nagyjából azt csinál, amit akar, a nyomozó és csapata azt, amit a törvény megenged nekik. És ebben nagyon jó Luke Delaney: megmutatni, hogy a jogszabályok közé zárt rendőrök hogyan próbálják meg bebizonyítani, ki a gyilkos. Hiszen tudják, legalábbis Sean Corrigan gyorsan rájön, de nincs egyetlen értékelhető bizonyíték sem a kezében, márpedig anélkül fikarcnyit sem ér az egész. Eddig csupa szépet és jót írtam, pedig az elején olyasmit emlegettem, hogy a szerző nem profi írás tekintetében, ám ez nem a cselekményvezetésben, sokkal inkább a párbeszédekben és a háttér-információk adagolásában nyilvánul meg, amik olykor bizony meglehetősen sutára sikeredtek.

 

Mindezek ellenére úgy érzem, ez egy remek bemutatkozó regény, ami azzal, hogy elsősorban a nyomozás, a rendőri munka bemutatására helyezi a hangsúlyt, a mostanában hihetetlen népszerűségnek örvendő skandináv krimik vonalát követi, ám az azokban megfogalmazott erőteljes társadalmi mondanivaló nélkül. Kíváncsi vagyok, mennyiben lesz más a második és harmadik rész, merthogy azok is megjelentek már odakint…