Főkép

Máshogy nem lehet, csak akarattal. Ellenállni, szembeszállni, visszavágni, megbosszulni. Ha a szülő- és élőföldet idegenek tiporják, szüleinket-testvéreinket, társainkat-barátainkat messziről jött „barbárok” gyalázzák, akkor mit sem ér a szép szó, a békevágyás, a megegyezés – az ő fogalmaik szerinti legalábbis biztosan nem. Akkor oda kell csapni ésszel, furfanggal, kitartással, a hit és büszkeség vértezetével, mégis valahol emberségesen, már ha emberség lehetséges az állati viselkedés távol tartására. A puszták népe (illetve az általuk magukba olvasztott, leigázott népcsoportok, nemzetek, vérvonalak által felduzzasztott hódítók) 1241-ben kezdték feldúlni a magyarok lakta országot. Hogy mekkora mértékben, az máig élénk viták tárgya: vannak történészek, akik az áldozatok tekintetében az 50% felé húznak, vannak, akik a 20% (vagy még kisebb) arány valódiságát hangoztatják. Mindenesetre komoly (v)érvágást jelentett a magyar nép számára a tatár (valójában mongol) „horda” betörése országunkba, amely ebben a tekintetben (szerencsére) egyedülálló történelmünkben. Ezt az érát pedig úgy megénekelni, hogy egyszerre borzasszon el, hagyjon mély barázdákat hímezést-hámozást (el)kerülő autentikusságával, s ugyanakkor a magyar íz és virtus katartikus hősiességét dicsőítse, valószínűleg csak Urbánszki László képes.

 

Az Alberttelep nevű borsodi bányásztelepülésen, 1954-ben született Urbánszki László ereiben természetközeli vér csörgedezik, hiszen mezítlábas, napcserzette-szélfútta gyerekkora után a könyvek nyújtotta fantáziavilággal felvértezve lépett a felnőttkorba, ahol a dunai hajósvilág meghódítását követően a művészet-ipar határán munkálkodó batikolóként, majd – jelenleg is, az írás mellett természetesen – faművesként dolgozott. 2008 óta tanulja, és egyre inkább tudja az irodalom művészetét is, amely esetében a „magyar”, „történelem” és „széppróza” determináló koordinátái mentén épül fel, írói témájául rendszerint a középkort választva. Azonban korántsem hősi vonásokkal feltupírozott, hamis zománcot ígérő, csillogó legendák magasságába emelkedő (klasszikus) eposzi cselekmények kerülnek ki a kezei közül, hanem az embert mindig a középpontba állító történetek, ahol a széles értelemben pusztában vándorló-tekergő, érző individuumokat aktívan veszi körül a természet, amellyel sokkal jobb együtt, békességben élni, mint ráerőszakolni és megregulázni.

 

Urbánszki első önálló könyve, a 10 elbeszélést (novellát) tartalmazó Odakint, a pusztában 2011-ben jelent meg frissen faragott, ugyanakkor nyelvünk szépségeinek elevenébe vágó stílusban festett prózával, amely nemcsak a szerző ötvenegynéhány évének hitét és látásmódját sűrítette magába, hanem jobbára elfeledett vérvonalunk értékeit és akaratait is. A magyarság felcsapott-felütött testszövete 2013-ban a Nemtelen nemesekben, első regényében folytatódott, ahol már egyfajta szándékolt, tudatosabb megszerkesztettség fedezhető fel a nyelvezetben, amely talán kevesebb szabadságot kínál, ugyanakkor – a felindultságtól függően – biztosabb gyeplőt (vagy legalábbis karikás ostort) jelent úgy az író, mint az olvasó kezében. A Nemtelen nemesekben Urbánszki László vertikálisan és horizontálisan is kijjebb tágította azt a világképet, amelyet az Odakint, a pusztában lapjain még csak fel-felvillantott, hogy aztán a 2014-ben megjelent Vérszagra gyűl című regényével egyszerre fesse meg egy korszak történetét, a népünk vérébe kódolt attitűdöt és nyelvi kultúránk örökségét.

 

1241-ben a magyar történetírás által tévesen tatároknak nevezett mongolok már nemcsak magyarhon előszobájában, hanem az ország belsejében dúltak-fosztogattak-hódítottak. A „kutyafejű” barbárok egy kisebb csapata egy mocsárszéli kis faluba, Benébe (ma Ladánybene) is eljut – izmaelita kereskedőknek álcázván magukat. Csakhamar lelepleződik valódi kilétük, ám a nyers-szívós falusiak (köztük életerős nők és asszonyok) – komoly véráldozatok árán, de – sikeresen futamítják meg az erőszakoskodó idegeneket. Azonban nincs sok idő a gyászra és kesergésre, hiszen a magyarok földjén már a tatár az úr, s az Erden nevű mongol „ördög” vezette támadók bosszúja bizonyosan nem várat sokat magára. Bene irányítását Lados, az egykori katona (ma már „csak” nyerészkedő kocsmáros) ragadja magához, hogy nők által példát mutatott (Gyöngy, Szépa), izgága gyerekekkel támogatott (Urba, Kozma, Ili) elszántságát a férfiakkal karöltve fordítsa a behatolók ellen. S bár a mordvinok, kunok, bolgárok és besenyők népeinek katonáival „támogatott” tatárok harcképzettségével szemben a magyar falusiak önmagukban nem táplálhatnának reményeket, a Bene melletti mocsaras nádas előnyeivel vértezve igenis sorsuk mellé állíthatják az esélyeket.

 

Urbánszki László eposzi példázatú történetében a benei parasztok hasonló állhatatosságot képviselnek, mint jó háromszáz évvel később az egri várvédők I. Szulejmán szultán seregével szemben. Mindig hálás mikroközegben bemutatni a makrotörténéseket, mert a szerethető-azonosulható karaktereken keresztül olyan egyéni hangok megszólalására nyílik lehetőség, amely eleve autentikus atmoszférateremtésre képes. A Vérszagra gyűl lapjain valódi korba helyezett, hiteles parasztvilág lép a mocsárba forduló nádas partjára, ahol az ellenség (el)rettentő félelmetessége nem annak számbeli fölényében, hanem sokkal rémisztőbben megfogható kegyetlenségében, sebezhetetlenségében, legyőzhetetlen mítoszában testesül meg. A tatár marokcsapato(ka)t vezető-uraló Erden bagatur a mesék világába emelkedő gonosztevőként mintegy extra dimenzió gyanánt színezi a mondák eszköztárával az egész történetet, s éppen ez a félig-meddig megfoghatatlannak tűnő, valóság-mese határán zajló lebegés biztosít csontig hatoló, orrfacsaróan szagolható, fülsértően hallható és retinabántóan látható realitást a cselekménynek.

 

A nyelvileg naturális történetmegjelenítés biztos markokban tartja a benei „hősök” vastag tussal karcolt egyéniségeit – Urbánszki László vita nélkül őstehetségű mestere annak a sajátos ízzel előadott mondatszerkesztésnek, amely senki máséval össze nem hasonlítható, és amely a legapróbb hangokig érezteti az eltérő jellemek speciális vonásait. A Vérszagra gyűl szövegében nincsen semmiféle szépítés, jóindulatú finomítás, a valóságtól elrugaszkodó lódítás, hiszen mindez úgy lehet csak hiteles, ha szájból furcsának tűnő tájfogalmazás hull, reccsenve szakad a letépett ruha, lüktetve nyílik a megnyitott seb, fröccsenve fakad a kihúzott bél. Úgy, ahogyan az valószínűleg az életben is megtörtént, s nem úgy, ahogyan általában suta igyekezet próbálja hamis ízlések közé terelni a valóságos történelmet (életet). Túl könnyen szokhattunk hozzá Urbánszki László korábbi írásaiban ahhoz a védjegyének tekinthető nyelvezethez, ahol a magyar nyelv csodája a lehető legtöbbet mondó szókinccsel és mondatfűzéssel nyűgözi le az olvasót, s bár a léc éppen ezért komoly magasságokba kúszott, ő mégis képtelen leverni azt, sőt! A Vérszagra gyűl a megfogalmazásával – ha még nem lett volna elég a közeg, a figurák és az atmoszféra – mindenképpen a loccsanó nádas által félrevezetett mocsárba lök, hogy az iszap végig, menekülésre képtelenül tartson fogva bennünket.

 

A remekül szerkesztett cselekményvezetés disszonáns hangoktól mentes, a falusi élet tapintható rajza igazán az, amely ritmust ad a mongol betörés jeleneteinek, s a beneiek döbbenetes lelkületű helytállása, alkalmazkodó képessége valóban egyfajta érték-továbbőrző erővel bír. Urbánszki László IV. Béla érájának első felvonása (a Fegyver csörög a mongol kivonulástól fűzi tovább történelmünket) szemrevaló, húsbavágó, kóstolásra ingerlő olvasmány olyan természetességgel munkált stílussal, amely képes lélegző életet adni a holtnak. A Vérszagra gyűl egy éppen időben kezdett írói pálya újabb mérföldköve a magyarság minden ízének és illatának fűszerezésével, annak végtelenül autentikus keverési arányával. Belekóstolni ugyan nem minden kanalával veszélytelen a mértéktartóbb aromákat kedvelők gyomrának, elutasítva azonban az egészséges vértől zubogó élet örömeitől tart távol. Urbánszki László őszinte regényénél hatásosabb orvosság nem nagyon létezik nemzet- és öntudatunk megőrzése szempontjából.