Főkép

Versek jönnek és mennek az ember életében, ahogy a vendégek, úgy adják egymásnak a kilincset. Néha hívod őket, máskor jönnek maguktól. Van, amikor örülsz nekik, és akad, hogy rájuk csapnád az ajtót. Mégsem tehetsz semmit, ha egyszer megnyílt az átjáró, verseket találsz ott is, ahol nem is számítasz rá.

 

Némelyik megríkat, megnevettet, akad, amitől elborzadsz, s persze lelsz nem keveset azok közül is, amikben magadra ismersz. Hogy most ezek egy képeslapon, facebook posztban, e-mailben vagy szóban érkeznek, mindegy is. Mert már itt vannak, nem tehetsz úgy, mintha nem láttad volna. Nem fordíthatod el a fejed és mondhatod, nem neked szólnak. A versek ugyanis bemásznak a tudatalattidba, és onnan dobogtatják meg a szívedet. Ez az egyik, amit nagyon szeretek ebben a műfajban, és persze ez az is, ami a leginkább megrémít.

 

Eduard Friedrich Mörike (1804 –1875), költő író, fordító. Kiválóan ismerte az ókori görög és latin elégiát. Szíve szerint csak a költészetnek élt volna, de mivel evangélikus lelkészként egész életében küzdött önmagával, ezt nem merte megkockáztatni.

 

Minden éjszaka eljön a pillanat, amikor a ma és a holnap egy közös és vékony vonalon egyensúlyozik. Még kétséges, melyikük marad felül, az idő megállni látszik, majd az óramutató halkan kattan, és máris holnap lett, a tegnap pedig elmúlt. Új nap kezdődik, új esélyekkel, reményekkel telve űzik az időt a pillanatig, amikor a ma és a holnap ismét együtt táncol, a tegnap pedig elveszik a holnap árnyékában. 

 

Eduard Mörike: Éjfél

 

Megjött az éj, s merengve áll 
a hegynek támaszkodva már, 
s a nagy idő aranyló mérlege, 
nem leng. Egyenlő súllyal van tele. 

 

S hetykén duruzsolnak, - a hold kiragyog - 
anyjuknak, az éjnek, a friss patakok 
a napról, 
az elpihenő mai napról. 

 

Egy ős gyerekdalt döngicsél 
a víz, de unja már az éj, 
a csengő égi kék, az vonzza őt, 
azt kedveli, az illanó időt. 

 

S álmos, patakok medreiben 
tovább duruzsolnak azért szelíden 
a napról 
az elpihenő mai napról. 

 

(Fordította: Radnóti Miklós)