Főkép

Minden alkalommal, amikor verseket válogatok, számtalan érzelmet élek meg. Néha egy-egy költemény többet mond, mint mások, és megesik az is, hogy a fülem és a szemem szereti valaminek a ritmikusságát, mégsem értem meg. Ilyenkor nyitok egy új lapot, beszúrom oda a kérdéses darabot, és egyszer majd, valamikor előveszem.

 

Szerintem minden versnek külön lelke van, amely részben a költőtől, részben az olvasótól ered, és úgy gondolom, amit nem értek meg a magam módján elsőre, ahhoz csak kapcsolódni nem tudok – azaz az én lelkem hiányzik a képletből, és ezért szegény költemény parkolópályára kerül, hiszen sem hozzáadni, sem elvenni nem tudok semmit. Amikor megnézem a szerzőket, néha elképedek. Hogy lehet nem érteni valakit, akit a világirodalom egyik legnagyobb alakjának tartanak?! Nem tudom, de megesik, hogy később előveszem, s hirtelen a szívemig hatol. Változunk, aprókat, észrevétlenül, s miközben átutazunk az életünkön, minden csiszol és formál. Ezért lehetséges, hogy amit tegnap még nem értettem, ma már igen. Nyilván eddig is így volt ez, de szünet nélkül változom, és ezt a felismerést is a verseknek köszönhetem.

 

Gárdonyi Géza, született Ziegler Géza (1863-1922), költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja. A magyar oktatásban nevelkedettek számára regényei, Az egri csillagok, a Láthatatlan ember, Ida regénye, Isten rabjai az ismertebbek, és én bevallom, számomra kimaradt az az információ, hogy többek között verseket is irt. Talán egyedül vagyok ezzel, de felnőttként tanultam meg. Érdekesség vele kapcsolatban, hogy egyik irodalmi körnek sem volt tagja és munkássága átmenetet képez a romantikus, anekdotikus történetmesélés és a 20 század elejéhez köthető Nyugat-nemzedék naturista-szimbolista stílusa között.

 

Sok verséből sugárzik a játékosság, nem ritkán pajkosság, de az alábbiból egyenesen mindkettő. Ez a kis csintalankodó cicus megteheti mindazt, amire az elbeszélő szerelmesünk éhesen vágyik, meghitten odabújhat, intim közelségbe kéjeleghet, mégsem zavarja el senki, sőt, örömmel fogadják. Mert hát „Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek”.  Csoda, hogy hősünk egyre frusztráltabb? 

 

Gárdonyi Géza: A cica

 

A cica szép kis fehér állat,
de boszant engem szűntelen.
Én csupa illem vagyok nálad:
ő rád ugrik, a szemtelen.

Én a kezed se merem fogni,
fülét ő kebledhez feni,
s amire nem mernék gondolni:
bajszát orcádhoz dörzsöli.

Én szólok mint az Illem-könyve;
ő meg szép nyakadhoz dőlve
mormolgat, mint egy vén szerelmes.
S amíg a méreg engem csikland,
szemed reám édesen pillant,
és mondod: „A Micó... úgy-e kedves?”