Főkép

Néhány évvel ezelőtt nagyon élveztem Szilasi László díjnyertes könyvét, a Szentek hárfáját. Mert bár a sokak által csak „intellektuális kriminek” nevezett mű igazán újat nem hozott (egy rejtélyes gyilkossági ügy több évtizedes felgöngyölítése során minden egyes elbeszélő mást és mást vél igazságnak, csak hogy a következő megcáfolja azt), azonban a maga kimunkált, az adott történelmi időszakhoz remekül alkalmazkodó elbeszélőmódjával és váratlan fordulataival mégis lenyűgözött. Ezért is vártam már nagyon a mostani, eredetileg Hirám hajói munkacímet viselő, de végül A harmadik híd címmel megjelenő kötetet.

 

Maga a történet keretes szerkezetű: egy mára már ötvenes éveik környékén járó, a rendszerváltást felnőtt fejjel átélő generáció gyűlik össze egy gimnazista osztálytalálkozó alkalmából; zajlanak a megszokott dolgok, ki-ki zavarodottan ismer rá a másikra, elmesélnek életükből ezt-azt, így a sztori narrátora Sugár Dénes (Deni) is meghallgatja egykori cimborája, Nosztávszky Feri (Noszta) történetét, amiben szó van szegedi hajléktalanokról és egy gyilkosságról is. Noszta elmeséli, hogy kivándorolt Kanadába, ahol anyagilag viszonylag jól ment a sora, ám élete megfeneklett, és végül hazatért, majd pénze fogytával rövidesen hajléktalanná vált. Ezek után szerencséjére találkozik egy szintén hajléktalanként élő egykori osztálytársával, „Robottal”, aki beveszi a bandájába, és segít neki a túlélésben.

 

A könyv nagy részét az egyetlen mitikussá tágított nap eseményinek leírása teszi ki. Szilasi realistán, pátosz nélkül ír a hontalanok mindennapjairól, az őket ért megaláztatásokról és arról, hogy mi mindent kell megtenniük a túlélésért; közben pedig a Szentek hárfájában szereplő félig fiktív, félig valós Árpádharagos (Békéscsaba) után (majdnem) pontosan megrajzolja a valódi Szeged városképét – az egész kicsit olyan, mint egy 21. századi magyar Ulysses.

 

A szerzőt saját elmondása szerint egy hajléktalansorba csúszott ismerősének története ihlette arra, hogy megírja ezt a művét, és sok időt töltött azzal, hogy megismerje a valódi hajléktalanokat és szokásaikat – s bár nem vagyok nagyon otthon ebben a témában, úgy érzem, hogy sikerült hitelesen bemutatnia ezt az életmódot és életvitelt. Ez egy rendkívül fontos téma, amit nagyon jó, hogy beemelt a közbeszédbe, ezáltal valamelyest rokonítható olyan, a mélyszegénységben tengődők sorsát bemutató írók munkásságával, mint Móricz, Tömörkény, Tar Sándor vagy Borbély Szilárd.

 

Viszont azt is le kell írnom, hogy maga a könyv korántsem probléma-, illetve hibamentes, kezdve az összecsapottnak és kissé hiteltelennek tűnő gyilkossági szállal (valamint hozzá kapcsolódóan a regény zárlatával), a kissé elcsépelt szerkezettel és a Szentek hárfájához képest döcögős nyelvezettel, aminek külön problémája volt számomra, hogy például a szöveg azon pontjain, amikor a szereplők totálisan részegek, akkor sem történik semmiféle változás a narrációban, és ugyanolyan gondosan szerkesztett mondatokkal folyik tovább az elbeszélés, mint addig. Összességében mégis azt kell mondanom, hogy a problémafelvetés, a téma rendkívül fontos, és a potenciál egyértelműen ott van Szilasiban, hiszen a könyv részleteiben jó és élvezetes, de valahogy mégsem sikerült kihozni mindent A harmadik hídból. Reményeim szerint azért a következő kötet jobban sikerül.