Főkép

Különcnek lenni egyszerre állapot, személyiség, viselkedés, gondolkodás, meg még sok minden más. Csak egyvalami nem: életkor. A különcöt különcsége élete elejétől élete végig elkíséri, hiszen ez a sorsa, lehetősége, akarata, valamint hite és önmegvalósítása is. A „meghatározás”-ba (ami persze nem kategória, címke vagy „fajta”) látszólag sokan belegyömöszölhetők, valójában azonban igazán kevesen tartoznak bele. Mert mitől különc a különc? Hogy 1984-ben születik Münchenben, ám Svájcban nő fel? Hogy 6 éves korában nagy utazásba kezd 3 bentlakásos iskolát járván meg, s hogy 2003-ban érettségizik le? Hogy igazi élete ekkor veszi kezdetét: Berlinbe költözik, egyszerűen arra az elhatározásra jut, hogy nem tanul tovább, és helyette írásba fog? Hogy létfenntartásához alkalmi munkákat vállal, melyek közül a legjelentősebbként egy tévés műsor szerkesztőségi feladata jut neki? Hogy tényleg író lesz? Vagy, hogy egyszerűen Benedict Wells-nek születik? Attól tartok, ez utóbbi – illetve hát pontosabban a (leg)előbbi – a döntő. És ezt nagy-nagy hiba (mit több, tévedés) lenne cáfolni!

 

2008-ig, 24 éves koráig a nagyvilág számára minden elégtelen volt ahhoz, hogy különcszámba vegyék, ám miután Benedict Wells első megjelent regényeként útnak indította Beck urat, már nem volt visszaút. A tanárságába fáradt, álmait-vágyait-törekvéseit végre kézzelfogható realitásban kibontó tanár figurája, és a vele megesett (késői) útkeresés pozitív visszhangot vert Európa olvasóközönségében, amelyet a Bavarian Kunstförderpreis díja koronázott. Immár a legalább hét nyelven olvasható, mindezidáig négy kötetnél tartó Wellst „friss, pimaszul szellemes, éretten önironikus” hangú szerzőnek tartja a német irodalom, és mindez dicsérendően elég ahhoz, hogy prózája a literatúra élvonalában feszítsen. A 2009-ben írt, most megjelent Különc a második regénye a sorban, amelynek eredeti címe, a Spinner szinte tökéletesen fedi le a főhős, Jesper Lier történetét (a szó jelentése: bolondos, álmodozó, hóbortos, „kissé lökött”). A dolog ott lesz érdekes, hogy a Különc akár íródhatott volna legelőször is, hiszen egy fiatalemberről szól, aki az érettségi után Berlinbe költözött, és ott, az egyetemi beiratkozás helyett – egyelőre sikertelen – írói babérokra tör. Ismerős? Még ismeretlenül is.

 

Viszont a feketelevest rögtön az elején a berlini utcakövekre kell borítanom: hiába a hatásosnak gondolt magyar cím, Jesper Lier egyáltalán nem különc (ellentétben megalkotójával). Egyszerű, út-, irány- és helykereső húszéves srác, aki bár félig-meddig éretlenként, egyedül próbálja magát felépíteni, szigorúan véve sem gondolkodásában, sem érzelmeiben, sem pedig cselekedeteiben nem különc. Még talán nem is nagyon különleges. Esetleg az őt körülvevő, élő és élettelen kulisszák tekintetében az: „pincesori” bérelt lakás, amelynek ablakai lőrésméretben néznek az utcai járókelők térdvonal alatti területére; valószínűsített korábbi drogdíler lakó, akit máig időről időre „rosszarcok” keresnének fel (ha még itt lakna); stílusos, gazdag, életbölcselkedős-nagyzolós, önmagát érzelemérettnek feltüntető meleg barát; apapótlék újságszerkesztő „főnök”; idealizált, egy(szer)éjszakás barátnő; szülői házból (meg)szöktetett, klasszikus zenében kifinomult, a hétköznapok disszonáns hangjai között elvesző gyerekkori pajtás. És hasonlók.

 

A cselekmény ezen koordináták mentén bonyolódik, illetve nem túlzottan bonyolódik, csak gördül előre egy héten át. Egészen Jesper hazautazásáig, aki bár fóbiásan retteg a gyökerek felé kényszerített visszatéréstől, anyját és fivérét mégsem engedheti segítség nélkül, kettesben költözködni, na meg az egyetlen benne hívő, idős sakkpartner barát váratlan halála miatt is tiszteletét szándékozik leróni annak temetésén. Benedict Wells második regénye sajnos nem rendelkezik azzal a hatásfokú szuggesztív, személyiség-filozófiai és lelkivilág-karakterisztikájú erővel, mint a Beck utolsó nyara, ugyanakkor mégis átjárja valamiféle jóleső egyéni hangulat. A Jesper Lier-alteregó gondolat- és érzésvilága nemcsak a hasonló beállítottságú olvasók sajátjaiba integrálható, hanem életkor és attitűd nélkül bárkire kitágítható. A két barát, a meleg Gustav és a nyíló-önállósodó Frank támaszaival a vállai alatt-felett Jesper olyan útra lép, amelyet más talán az egyetlen elfogadható „normálisnak” tartana, de a főhős nem más, hanem önmaga próbál lenni személyisége esendő eshetőségeivel.

 

Szóval a Különc csak helyenként próbál meg valóban különcködni, a fennmaradó lapok és sorok egyéni hangon bár, de nem túlszárnyalhatatlan történetmagasságon, drámai mélységeken szólnak. Wells írói eszköztára, dramaturgiai tagolása, emocionális árnyalatai azonban képesek arra, hogy az átlagost is jóleső atmoszférában csendítsék meg, hallhatóvá is téve az elképzelhetőt. Éppen ezért az eleve kissé elkent „színek” is polírozott fényességgel világítják meg úgy a külső, mint a belső (Jesper maga) cselekményt, így lesz végül a regény mikroszinten parázsló önvallomás a makroméretű térben (Berlin elidegenítőnek ható kontúrjai). Benedict Wells tehát hellyel-közzel folytatja a beck-i utazást, csak korábbi életállomásra irányítván a fókuszpontot. A Különcben éppen emiatt nem a rendkívüli számít, hanem az a komplex összetevőjű és erejű vágy, hogy önmagunk lehessünk. Úgy, hogy közben mások mellett, másokkal szemben, másokban kell meghatároznunk azt az egyediséget, amely csak látszólag tűnik különcségnek. Hiszen erről szól az élet. Vagy legalábbis erről kellene szólnia. Én mindenesetre inkább vagyok Jesper, mint más ugyanolyan.