Főkép

Kezdetként hadd idézzem Victor Hugót: „A költemény a szívre, az érzékenységre hat, és nem az észre. Az intuitív felismerésre, és nem a logikus érvelésre. Nem bizonyításra törekszik, hanem arra, hogy felkavarja a lelket, és tartós visszhangot keltsen a szívekben.”

 

Néha, amikor a verseket szedem össze, eszembe jut valami – képek egy irodalomóráról, vagy a színész, akinek a tolmácsolásában hallottam, esetleg egy könyv, amiben idézték –, és arra jöttem rá, a versek számomra épp olyan szerepet töltenek be, mint a zene. Bizonyára ismeritek azt a jelenséget, amikor váratlanul felcsendül a rádióban egy dal, amire, a példa kedvéért, először táncoltunk. Egyszerre idéz fel bennünk édes, keserű és vidám pillanatokat, miközben jóleső érzésekkel gondolunk életünknek arra a régen lezárt szakaszára. Csak úgy, ahogyan engem, rendkívül fura mód, a versek ringatnak melankolikus nosztalgiába. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fogom élvezni ezt a rovatot, és csak remélni tudom, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül.

 

Radnóti Miklós (1909–1944) Glatter Miklós néven született; költő, középiskolai tanár és a magyar líra kiemelkedő alakja, írásaiban törekedett a tiszta és a hagyományos, elfeledett műfajok használatára is. Zsidó származása miatt 1944-ben munkaszolgálatra osztották be, és máig tisztázatlan körülmények között egy tömegsírban végezte. Exhumálása során találták meg zsebében a noteszét, amit Bori-notesz néven emlegetnek – ez tartalmazta utolsó verseit.

 

Először a „Himnusz a békéről” versére gondoltam, pont azért, mert a „Nem tudhatom…” az egyik legtöbbet idézett költemény, de némi gondolkodás után arra jutottam, hogy utóbbi aktuálisabb, mint valaha. Manapság, amikor divat nagy magyarként döngetni a mellünket, sokszor elgondolkodom arról, mi is a hazaszeretet. Mert nem az, amit sokan és erőszakosan továbbítanak felénk. Viszont hiszem, hogy nem létezik ennél szebben kifejezett, büszkeséget és odaadást sugárzó vers. 

 

Szerintem ugyanis a hazaszeretet nem az, amikor felvesszük a fizetésünket, befizetjük az adónkat, és várjuk a következő hónapot, hanem az, amikor te is úgy érzed: „Mindenütt jó, de legjobb otthon.”, amikor a gyökereid olyan mélyen erednek a földbe, hogy az is fáj, ha nagyobbat lépsz. Manapság sokan élnek múlt és gyökerek nélkül, számukra valószínűleg nem mond semmit ez a vers, de nekünk, többieknek, akármelyik országban élünk is, többet jelent ez az egy zsidó költő, mint ezer megkoszorúzott lovas szobor.

 

Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.