Főkép

 „Van egy nap, amelyet sosem fogsz elfelejteni, bármennyire próbálod is. Mindig is eszedbe jut, amikor eljön a nyár, s már eléggé meleg az idő az evezéshez. Amikor itt az első kéklő júniusi nap, kél az emlék, elevenen, kristálytisztán, mintha könnyeken át látnád…” (Egy júniusi nap)

 

Többek között a fenti kiragadott részlet miatt jegyzem magamban Sylvia Plath-t inkább prózaíróként, mintsem költőnőként. Szeretem a lírai leírásait, a módot, ahogy még egy kifejezetten felhőtlen pillanatban is képes meglátni a drámát, ettől minden írása szomorkásan nosztalgikussá válik.

 

Vannak, akik számára az írás egyfajta önigazolás, történeteik alappillérét a saját tapasztalásuk adja. És vannak írók, akik a semmiből teremtenek meg világokat, csupán a képzeletüket hívva segítségül, életük mozzanatainak papírra vetése pedig szigorúan tabunak számít. Plath az előbbiek közé tartozott, sokszor még szereplői nevét sem hajlandó megmásítani – szigorúan csak a magáét –, így itt-ott felbukkan például egy Warren (öccse) vagy egy Ted (a férje) nevű karakter, s akik behatóbban ismerik életrajzát, esetleg naplóját, vagy akár az édesanyjával folytatott levelezését, könnyen olvashatnak a sorok között.

 

Hiszen ott bújik meg kislányként, aki hatalmas termetű apjával szívesen járt A dongók közt (Otto Plath komolyan foglalkozott a méhészkedéssel). Majd később ennek az életerős embernek az agóniájáról ír gyerekszemmel (cukorbetegség szövődményei vitték el, mikor Sylvia még kislány volt). „Alice Denway ekkor látta az apját utoljára. Akkor még nem tudta, hogy egész további életében senki sem akad, aki büszkén és gőgösen járjon vele a dongók közt, ahogyan ő.”  

 

Tanúi lehetünk, ahogy a háború borzalmai betörnek egy kiskamasz világába, és átformálják azt a fajta ártatlanságot, lebontják az addig oltalmazó falakat. „Belém nevelték, hogy a jó erői védelmeznek: a szüleim, a rendőrség, az FBI, az elnök, az amerikai fegyveres erők, de még a Jó valamivel ködösebb származású bajnokai is: Az Árnyék, Superman, meg a többiek. Magáról Istenről nem is szólva. És ha ők fognak körül engem egymást követő, a végtelenig terjedő koncentrikus körökben, akkor nincs mitől félnem. Mégis féltem. Szemlátomást hiába tanulmányoztam fáradhatatlanul a világot, valamit nem mondtak el nekem, a kirakós játék egyik darabkája nem volt a kezemben.” (Az Árnyék)

 

De látjuk egyetemistaként is, aki minden porcikájában lázadt az akkori leányegyletek skatulyába szorító rendszere ellen. Sokan mai napig a feminista írónők egyik zászlóhordozójaként tartják számon, valószínűleg abban az időben annak is számított. Érvényesülni, sőt kiemelkedni akart nőként nemcsak a tanulás, de az írás terén is, és később nehezen egyeztette össze munkáját a feleség- illetve az anyaszereppel: őrlődött a kettő között. „A lányok mellé rendelt tanácsadó rögtön kiszúrta a bajomat. Hogy túlságosan és veszélyesen eszes vagyok.” […]  „Így próbáltak a maguk képére formálni. Ám valahogy nem ment – az a bevezetés a valahová tartozás nihiljébe. Kezdjük talán azzal, hogy jómagam lehettem meglehetősen különös. Vajon mit tettek az amerikai nők eme válogatott példányai az összejöveteleken? Sütit zabáltak és a szombat esti randiról pletyiztek. A valakivé lenni kiváltsága a visszájára fordult – a mindenkivé lenni kényszerébe.” (Amerika! Amerika!)

 

De végigkísérhetjük a férjével – a költőóriás, Ted Hughes-val – közös spanyolországi nyaralásukat, vagy ahogy az immár elvált, fiatal anyuka villámháborúját vívja lakásában a frissen beköszöntött londoni hóval. Látszólag banális témák, de lehet, pont ez teszi érdekessé őket. Költőnői mivoltát sem tagadja meg, utolsó, a „Kontextus” című novellából megismerhetjük ars poeticáját: „Én azokban a költőkben lelem örömömet, akik annyira rabjai a tulajdon verseiknek, mint a saját légzésük ritmusának. A legnagyszerűbb költemények mintha egy szuszra születtek volna, nem látszik rajtuk az aprólékos megmunkálás.”

 

Írásai egyértelműen a távoli jövőbe, a tragikus végkifejlet felé mutatnak, szinte egytől-egyig érintik – közvetlenül vagy közvetetten – a halált, mint témakört. Szeretem a novellásköteteket, mert hasonlóak, mint Forrest Gump bonbonos doboza: az ember nem tudhatja, mit vesz ki belőle. Az ötvenkilencedik medvében voltak számomra unalomba fulladó, feledhető történetek, de ugyanígy akadt olyan is, ami már az első mondatával belopta magát a szívembe, vagy amelyek gondolatiságával könnyedén tudtam azonosulni. Ezeket kis idő múltán biztos jó lesz feleleveníteni.