Főkép

Nagyjából azóta vártam ezt a filmet, hogy láttam az első trailerét, ugyanis már akkor elragadott a látottak monumentalitása, a zene és persze a koncepció, hogy nem minden fekete, nem minden teljesen sötét. Kifejezetten remeknek tartom, hogy az utóbbi időben a Disney leporolja a habos-babos klasszikus meséit, és kifordítva meséli el nekünk újra, néha egészen más üzenettel. Túllép a fekete-fehér, jó-gonosz párhuzamon, s megmutatja nekünk, hogy a gonoszság honnan is jön, mi az indíttatása annak, amit a „gonosz” tesz. Ráadásul az is egyértelmű, hogy a Jégvarázs óta a „szerelem első látásra” toposzra és a mesékben kibontakozó különböző szerelmekre is más szemmel néz a mesegyár – úgy hiszem, ez mindenképpen dicséretes paradigmaváltás.

 

De nézzük inkább filmünket, a Demónát – hogy a nagyszerű Maleficent nevet miként lehetett erre magyarítani, az persze rejtély –, melyben két, egymással háborúban álló királyságot ismerhetünk meg: az egyiket a kapzsi, becsvágyó emberek lakják a maguk becsvágyó és kapzsi királyukkal, a másikban mindenféle varázslatos lények élnek békésen, kimondott vezető nélkül. Egyik nap a kis Demóna találkozik a másik királyságból egy Lipót nevű fiúval, aki el akart lopni egy drágakövet – itt kezdődik a két gyerek barátsága, ami egy idő után komolyabbra fordul, míg Lipót becsvágya felül nem kerekedik rajta, és véglegesen vissza nem megy a királyságába; Demóna pedig országának védelmezője lesz, mint a legerősebb tündér. Csakhogy az emberi becsvágynak és bosszúvágynak nincsenek határai, így a békés Múrföld elveszti idilliségét, miközben az ellenség Demóna számára a legváratlanabb személyben érkezik el…

 

Demóna karakterét nagyon ügyesen építették fel, egyáltalán nem érezni gonosznak: csupán védi az övéit, de ettől még nem válik feketévé a lelke. És habár Auróra megátkozása az 1959-es filmből szinte szó szerint lett átemelve, így akár azt is mondhatnánk, hogy az átok ugyanúgy a meg-nem-hívásból ered, de ha az eredetet kellene keresni, én inkább A hóhér kötele című Petőfi-regényhez hasonlítanám – habár biztos, hogy az alkotók kezében nem volt a kötet –, vagyis ugyanaz a permanens bosszúállás működik Demóna esetében is. Ha úgy vesszük, Demóna nem is az emberekkel vívja meg a legnagyobb küzdelmét, hanem magával: amikor már úgy hiszi, hogy ténylegesen nem létezik az igaz szeretet, a legváratlanabb helyen találja meg. És itt érdemes visszatekinteni a szerelemtalálás Disney-stílusú változására – Demóna és Lipót nem egy pillanat latt szeret a másikba, hanem egy hosszabb barátkozási fázis után. Remek kritikája a hercegnős meséknek az, amit Fülöp Auróra ágyánál mond az átok megtörésre szánt csók előtt: a mesegyár egyértelműen rájött, hogy túl kell lépnie a mézes mázon, és a valósághoz közelebb állóan bemutatni az ilyenfajta érzelmeket.

 

A mondanivaló után jöjjön a körítés, a látvány: az ember nem tudja levenni a szemét a vászonról, annyira megragadja a figyelmet az egész film. A CGI gyönyörű, remekül működik minden egyes kis elem, a lények például nagyon változatosak, s nagy részük egyébként is teljesen új volt nekem – igazi mesebeli tájakat varázsoltak tehát elénk, minden apró részletre figyelve. A zene is magával ragadja az embert, szinte el is felejtettem a negédes „nyávogásokat” a meséből.

 

Angelina Jolie a kisujjából kirázta Demóna megformálását: fenséges és erős volt, s ha kellett, még a dühös vagy vicces szerepe is jól állt neki. Sharlto Copley már ijesztően örült királynak tűnt a végére, teljesen más megvilágításba helyezte Lipót karakterét. Elle Fanning Aurórája kellemesen naiv és üdítő volt, s habár annyira nem szeretem a gyerekszereplőket, ő még az elviselhető kategóriába tartozott – a többiek pedig szerencsére (többek között Brangelina legkisebb gyermeke) keveset voltak a vásznon. Sam Riley Demóna bizalmasa, segítője, a Holló szerepében remek rezonőr volt, de egyébként szerencsére az idegesítő beszélő állatokat, mint állandó Disney-szereplőket kihagyták, helyette kaptunk három viccesnek szánt tündért (Lesley Manville, Imelda Staunton, Juno Temple), akik egyébként tényleg humorosak néha.

 

Ezek után nem tudok mást mondani, csak annyit, hogy aki a klasszikus mesék újraértelmezését, egy-egy karakter részletesebb megismerését szereti, annak szinte kötelező darab, de akik a látvány, a harcok miatt mennének moziba, nekik is ajánlatos, mert nem csak egy csatajelenet kap helyet a történetben. A Demóna a várakozásaimnak megfelelően teljesített, hatalmas és arisztokratikusnak érződő film volt, mely képes túllépni a sallangos Disney-kereteken, s bemutatja az érem másik oldalát is – gyakorlatilag majdnem karakterdrámává növi ki magát az eredeti Grimm-meséből. Laura Woolverton így magyarázza el nekünk, hogy honnan is jött az a Demóna, akit Csipkerózsika meséjéből ismerhetünk, és hogy nem is gonosz ő, csak egy kicsit luciferi…