Főkép

Fülszöveg:
Albert Stark, a jámbor juhtenyésztő torkig van az amerikai határvidék nyújtotta durva élettel, ahol gyakorlatilag bármi megölheti az embert. Párbaj délidőben. Kocsmai bunyó. Mérges kígyók. Mérges kurtizánok. Kolerával fertőzött víz. Egy elszabadult ördögszekér. Valami, amit "lábujj-lábnak" hívnak. Sőt, akár egy kiruccanás az árnyékszékre is veszélybe sodorhatja az ember életét errefelé.

 

Bizony, millióféleképpen rohanhatsz a vesztedbe a nagyon vad nyugaton, és Albertnek feltett szándéka, hogy ezeket mind elkerülje. Egyesek szerint ő ezért gyáva. Albert szerint ő csupán józan. Ám amikor a barátnője dobja őt a város legkiállhatatlanabb pasasáért, Albert úgy dönt, hogy visszavág - noha nem tud sem lőni, sem lovagolni, de még egy rendeset behúzni sem. Minő szerencse, hogy társául szegődik egy gyönyörű pisztolyhősnő, aki kettejük helyett is elég kemény. Minő balszerencse, hogy a szépség férje a határvidék legnagyobb, leggonoszabb és legféltékenyebb rosszfiúja. Így hát Albert már millió és egy módon tud a vesztébe rohanni a Vadnyugaton.

 

 

Részlet a könyvből:
Albert Stark gyáva volt. Nem az a rángatózó, ideges, reszkető térdű fajta gyáva, hanem az a fajta, aki önnön gyávaságát az érzékenység megnyilvánulásának tekinti, azaz a pragmatikus gyáva. Albert számára a gyávaság pajzsként működött, és az önvédelemre való nagyon is ésszerű törekvést szolgálta. A vadnyugaton a bátrakat megölték. A gyávák maradtak életben.
A halál mindenhol aratott, szerte a határvidéken.
– Itt minden, ami nem te vagy, az meg akar ölni – mondogatta Albert gyakorta. – Banditák, indiánok, feldühödött kártyások, zsémbes kurtizánok, vadállatok, az időjárás, betegségek… Az ördögbe, egy sima kitérő a fogorvoshoz, és máris a tyúkszaros életed a tét.
Elég volt egy pillantást vetni a helyi újság címlapjára, és világossá vált minden ilyetén vélemény létjogosultsága:

 

 

BETEG KANCA TAPOSTA HALÁLRA A CSECSEMŐT

 

SZÁZAK HALTAK MEG A TAVASZ VÉGI SÚJTÓLÉGBEN

 

ÖRDÖGSZEKÉR DÖNTÖTTE LE A TANÁRNŐT

 

JÓL SIKERÜLT A CSOPORTOS AKASZTÁS

 

GYILKOS FÖLCSUSZAMLÁS

 – 30 ÉVES HALÁLOZÁSI REKORD


HOLLAND CSALÁDOT CSAPOTT AGYON
A LEZUHANÓ KÍNAI

 

LEVÁGTÁK A HÁZASSÁGTÖRŐ ASSZONY NYELVÉT
ÉS MELLEIT

 

HÚSZ HEKTÁRNYI BÖLÉNYCSORDA PUSZTÍTOTTA EL
A VÁROST

 

FÜRDŐZŐ NÉGER NŐ SZENNYEZTE A VÍZTORNYOT

 

FEKETE MEDVÉK LAKMÁROZTAK AZ ÓVODÁSOKBÓL

 

JÉGVERÉS ŰZTE A KÍGYÓKAT A HELYI TEMPLOMBA
– NINCSENEK TÚLÉLŐK

 

 

Igen, Albertnek olybá tűnt, hogy a félelem igencsak hasznos portéka annak, aki a dél-arizonai területen él.
Így hát ezen a rekkenően forró napon eltökélt szándéka volt, hogy ismét a gyávaság segítségével fogja elkerülni a korai halált.
A kocsiút közepén állt, keze ügyében a pisztolytáskája, vagy legalábbis úgy tűnt. Vén Tönk városának apraja-nagyja felsorakozott az utcán, a szokott lelkesedéssel, hogy szemtanúi legyenek a határvidék legvérpezsdítőbb látványosságának: a párbajnak. De Albert jelen pillanatban egyedül állt ki. Ellenfelének se híre, se hamva, és hivatalosan már elmúlt a délidő. Senki sem szólt, csupán a kissé értetlenül várakozó bámészkodók dünnyögése búgott fel itt-ott. A földműves gazdák türelmesen figyeltek. A nők legyezték magukat, kétségbeesetten próbáltak pár aprócska légfuvallatot juttatni ruházatuk számos rétege közé. Módos úriemberek nézegették zsebóráikat, és szívták a finom szivarokat, amit igazán csak a szabad ég alatt, a negyven fokos hőségben lehet élvezni. A gyerekek békésen babráltak, játszottak a kedvenc játékaikkal, almacsutkákkal, madzagokkal, döglött egerekkel. A kutyák a földön elnyúlva lihegtek, és bizonyára arra gondoltak, az emberek hogy a picsába nem lesznek öngyilkosok egy ilyen borzalmas, nyomasztó helyen.
Albert megpróbálta kerülni a szemkontaktust a körben álló nézősereggel, csak olykor-olykor nézett össze egy lefegyverzően gyönyörű szőke nővel, aki a vegyeskereskedés lépcsőjén álldogált. A szőkeség halvány mosolyt küldött felé, talán biztatásnak szánta, de nem sugárzott belőle túl sok meggyőződés.
Aztán végre közeledő paták kopogása hallatszott. Először nagyon távolról és halkan, majd egyre tisztábban, míg végül egy férfi lovagolt a képbe a kocsiút túlsó végéről. Lovát lefékezendő éleset rántott a gyeplőn. Ez, úgy tűnt, meglepte az állatot, aki engedelmesen megállt. A férfi leszállt a nyeregből, és mindenféle sietség tudatos mellőzésével elfoglalta helyét az utca végében.
Albert megmerevedett, és szemügyre vette ellenfelét. Charlie Blanche és Albert Stark viselkedése nem is üthetett volna el jobban egymástól. Blanche egy ősz, viharvert agressziótömeg volt, úgy festett, mint aki nem mosolyodott el azóta, hogy a fehér ember betette a lábát a vadnyugatra. Albertet nézte, és az volt az arcára írva, hogy pöcsön akarlak lőni egy hererákból készült golyóval.
Albert megköszörülte a torkát.
– Szóval… ezek szerint neked a délidő negyed egyet jelent?
Charlie bambán nézte egy pillanatig.
– Mi van?
– Nos – felelt Albert, rettegése ellenére valóban bosszúsan –, arra célzok, hogy délidőt mondtál, és én itt is voltam, és… mondjuk, azóta várok rád.
Blanche szeme sötéten összeszűkült.
– Már itt vagyok.
– Ja, tudom, de ez azért… eléggé tapintatlan tőled, mert ezzel mintha azt mondanád, hogy a te időd értékesebb mindenki másénál, és… én tudom, hogy itt mindenki egész nap gürcölt, mégis időt szakítottak arra, hogy itt legyenek, és… Nem igaz, emberek?
Senki sem felelt. Albert stikában körülkémlelt, keresve egy együtt érző arcot, de egyet sem talált. Tekintete egy fogatlan vénemberen állapodott meg, aki egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki egész nap gürcölt. Az öreg bambán bámult, nyelve fel-alá csúszkált egyetlen foga körül, mint egy őrszem, aki kötelességtudóan vigyázza az imént legyőzött sereg legutolsó hadállását.
– Lőj – szólalt meg Charlie Blanche.
Az éberség feltámadt hulláma söpört végig a nézőkön, akik egyszerre mind nagy levegőt vettek. Kezdődik a műsor!
Albert is vett egy nagy levegőt.
– Ööm… nem.
A városlakók elképedve zsongtak. A csinos szőke nő zavart döbbenettel nézte Albertet.
– Hogy érted, hogy nem? – Blanche szeme tovább szűkült, szinte már nem is volt szeme, annyira hunyorított.
Albert vett még egy nagy levegőt.
– Én… nem akarom ezt csinálni. Te sokkal jobban lősz nálam, úgyhogy mielőtt kicsúszna a kezünkből a dolog, és bevadulunk, és jól meghalunk itt, én… Én nem akarok párbajozni.
– Összesárgáztad magad az ijedségtől, Stark? – Blanche szájának sarka félmosoly-féleségbe torzult. Kétségkívül ez volt a legbarátságosabb arckifejezés, ami régóta züllött természetétől kitelt.
– Nos, nézd, ez a sárgázás eléggé… – Albert feszengve kereste a szót. – Szóval eléggé rasszista a keményen dolgozó távol-keleti barátainkkal szemben, igaz, fiúk?
A kínai vasútépítők kis csoportjához fordult, akik a nézősereg széléről figyeltek. Egy kis biztatást csak kap tőlük. A legapróbb kínai a középső ujját mutatta felé.
– O-oké – dadogta Albert. – Szívesen.
Blanche ugatásszerű érdes nevetést hallatott.
– Még a nyavalyás kínaiak is tudják, hogy besárgultál!
Albert ismét szembefordult ellenfelével.
– Nézd, én… én csak szeretném értelmesebben megoldani a dolgot, oké? Hiszen mindketten intelligens felnőttek vagyunk, igaz? Úgyhogy… én egyszerűen kifizetem a károdat.
Blanche arckifejezése nem változott.
– Nekem megfelel. Ötven dollár lesz.
– Jó, rendben – felelt Albert kissé fészkelődve. – Na, most az a helyzet… hogy nincs kápéban ötven dolcsim…
Charlie keze elindult a pisztolya markolata felé.
– …viszont… adok neked huszonöt birkát.
Charlie mutatóujja már csaknem a ravaszon volt.
– Nem akarok birkát, Stark.
A hőség okozta veríték hirtelen a pánik okozta verítékkel keveredett, mivel Albert rájött, hogy bajban van.
– De ez, ez rengeteg birka. Ez kereken huszonöt birka. Egy egész… falka. Csorda? Csordának mondják? – Albert idegesen nevetett, miközben küszködő agya szabadjára eresztette a feltörő szófosásos sületlenségáradatot. – Te jó isten, hát most mondd meg! Birkás gazda vagyok, és teljesen kiment a fejemből, hogy mondjuk a sok… Birkaraj? Nem tudom! Hű! Tudod, hogy hívják a sok karajt? Horda. Egy horda borda. Vicces ez a nyelv, mert van mindenféle mókás mértékegység…
Egy golyó dörrenése süvített át a levegőn, ahogy Charlie Blanche Albert lábához lőtt. Albert határozottan nőies sikollyal ugrott hátra.
– Az átkozott birkáid lelegelték a fél birtokomat, Stark! Az a fű sose fog már visszanőni.
A vadnyugat marhatenyésztői mélyre ható gyűlöletet tápláltak a juhtenyésztőkkel szemben, jobbára azért, mert maguk a juhok is mélyre ható módon legeltek. A füvet a földhöz annyira közel harapták el, hogyha nem ügyeltek rájuk, képesek voltak tövig rágni a mezőt, és újra kellett ültetni a füvet. Ott tehén már nem legel, ahol birka járt – tartották a marhás gazdák. Ennek eredményeképpen gyakorta törtek ki területi viszályok a marhás és a birkás gazdák között, szörnyen véres következményekkel. Az sem javított sokat a helyzeten, hogy a birkatenyésztőket általában véve
totál puhapöcsöknek tekintették.
Albert lenyelte azt a kis nyálat, ami még a szájában megmaradt,
amikor Charlie ráemelte pisztolyát és célzott.
– Jól van, jól van! – Albert a megadás gesztusaként a magasba emelte kezét. – Majd én magam eladom a birkákat, rendben? Megszerzem a pénzed! O-oké? Holnap megkapod.
Volt egy rémisztő pillanat, amikor Albert egészen biztos volt benne, hogy noha meghajolt ellenfele akarata előtt, Blanche mégis meghúzza a ravaszt. De a másik férfi ehelyett lassan leengedte pisztolyát.
– Ha nem kapom meg azt a pénzt, megtalállak. És három golyót eresztek beléd, a homlokodba, az orrodba és az álladba, hogy a fejed kettényíljon, mint egy görögdinnye a vásárban.
– Ó, és meg is érdemelném – hadarta Albert alázatosan. – Ha ez bekövetkezne? Ó, uramisten, mekkora egy balfék is lennék. De én… én nem ez a fajta fickó vagyok, úgyhogy… megszerzem a pénzedet.
Charlie Blanche gondosan visszatette fegyverét a pisztolytáskába. Albert eleresztett egy reszkető sóhajt, ahogy Blanche elindult a lova felé. Annyira örülök, hogy nem pisáltam be – gondolta Albert, és érezte a pánik utórezgéseit, most, hogy tényleg ilyen közel állt a halálhoz. Sarkon fordult, visszasétált az utcán, és úgy érezte, hogy lekvárból van a lába…
DURR!!
A városiak hátrahőköltek. Albert a földre rogyott, és elképzelhetetlenül éles fájdalom hasított a bokájába.
– BASSZA MEG! – ordította, miközben döbbenten fordult hátra.
Charlie tényleg meglőtte.
– Csak egy kis ízelítő – mondta Charlie lágy, halálos hangon. Pisztolyát visszatette a tokjába, felült a lovára, és elügetett anélkül, hogy még egy szót szólt volna.
A városlakók szinte azonnal elkezdtek szétszéledni, mintha mi sem történt volna. A szórakozás véget ért. Mindenki ráérősen visszatért mindennapi teendőihez, mintha épp most néztek volna meg egy mutatványos bódét a vándorcirkuszban – az mellékes, hogy egy ember kis híján otthagyta a fogát pár pillanattal korábban.
Egy tömzsi, enyhén kopaszodó, a harmincas évei derekán járó férfi odasietett, ahol Albert feküdt, fájdalmában a lábát szorongatva.
– Ó, öregem, Albert! Jól vagy?
Albertet ezelőtt még sosem lőtték meg, de látott már olyanokat, akiket igen. És ezek a kis fémgolyók szörnyen borzalmas kárt tudnak ám okozni. Albert egy éles, sziszegő lélegzetvétel kíséretében összeszedte magát, és felhúzta a nadrágszárát. Bár a fájdalom elviselhetetlen volt, arcára kiült a meglepetés, amint konstatálta, hogy sérülése mennyire felszíni csupán. Átütötte a bőrt, de nem sokkal. Jesszusom, milyen szörnyen fájhat, ha telibe lövik az embert?
– Nincs… nincs baj, csak súrolta – állapította meg, és visszahúzta a nadrágszárát.
– Ó, hál’ istennek. – Edward megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Edward Phelps jóságos tekintetű, jámbor természetű cipész volt, és Albert legjobb barátja. Ám odakint a határvidéken ez nem feltétlenül jelentett megbonthatatlan köteléket. Egy kevesebb, mint hetvenöt lakosú városkában igencsak beszűkülnek a választási lehetőségek, ha a legjobb cimbora kiszemelésére kerül sor. Albert eléggé kedvelte Edwardot, de barátságuk inkább annak volt betudható, hogy Edward azon kevesek közé tartozott itt a vadnyugaton, akik nem lőnek le csak azért, mert nem tetszik nekik, ahogy rájuk nézel. Albert nem tudta biztosan, de azt gyanította, hogy Edwardnak még fegyvere sincs. De ha volt is neki, az teljesen oda nem illőnek tűnt volna a kezében. Ha létezne olyan kifejezés, hogy agresszíven barátságos, akkor Edwardra ezt lehetne mondani.
Most egy nála sokkal tekintélyesebb férfi közeledett a kocsiút közepe felé.
– Jól van, Stark? – kérdezte Arness sheriff kifejezéstelen arccal.
– Igen, prímán – felelt Albert. – Ó, hé, nézze, sheriff, szeretném megköszönni a segítségét. Értékelem, hogy közbelépett, és nem hagyta, hogy ez a halálos civakodás az irodája előtt folyjon le. Igazán nagyszerű, köszönöm a támogatást.
A sheriff hidegen mérte végig Albertet.
– Nem dolgom, hogy beavatkozzak, Stark. Véleményem szerint ki-ki harcolja meg a saját csatáit.
Albert csak nézett egy pillanatig. Ez a fickó megtestesített mindent, ami el volt baszva a határvidéken; itt volt az egész becsomagolva egy kemény tekintetű, napbarnított csomagba, lepecsételve egy óncsillaggal.
– Maga a sheriff. – Albert azon volt, hogy ne nagyon hangozzék úgy, mintha egy ötéveshez beszélne.
– Így van.
– Tehát… az egyetlen dolgát, amiért fizetjük magát, vagyis az egyetlen feladatát ebben a városban maga szerint mindenki másnak kell elvégeznie maga helyett.
– Nem vagyok a nyavalyás testőre, Stark.
Albert újfent ellenállt a kísértésnek, hogy úgy hangozzék, mintha egy osztálynyi retardált kölyköt okítana.
– Nos, voltaképpen pedig az. Tudja, sheriffként gyakorlatilag nagyjából a maga dolga megóvni a testemet a sérüléstől.
– Igen, nagyjából a maga dolga – szólt közbe Edward, a mindig hűséges, megbízható cimbora, aki nem tudja, hogy mikor kell befognia a száját.
– Kussolsz – reccsent rá a sheriff, és Edward gyorsan lehajtotta a fejét, majd félénken arrébb csoszogott. A sheriff ismét Alberthez fordult. – Azt hiszem, mi ketten eltérően látjuk a dolgokat.
– Szóval ha mondjuk nyitna egy vendéglőt, akkor várná, hogy bejöjjenek az emberek, és azt mondaná nekik, hogy ki-ki főzze meg a maga ételét?
– Fékezze a nyelvét, vagy könnyen a börtöncellában találja magát.
– Ó, na tessék! – Albert az égnek emelte kezét, és a nap minden feszültsége és fájdalma egy elkeseredett kirohanásban tört elő belőle.
– A törvény hosszú karja végre odavág, hogy megvédje saját magát a zabos emberektől!
A sheriff csak nézte.
– Menjen el Harper doktorhoz a bokájával – mondta végül, és kimérten sarkon fordult.
Albert a legyőzöttek fájdalmas sóhajával feltápászkodott a porból, és elbicegett a doktor rendelője felé.

 

A Kiadó engedélyével.