Főkép

Be kell vallanom, valahol mélyen van bennem egy kis félelem a már nem is olyan új rovat miatt – folyton attól tartok ugyanis, hogy valami eszméletlen butaságot mondok, mert nem vagyok irodalmár. Időnként ugyan belefutok egy hivatalos verselemzésbe, és csak ülök a gép előtt döbbenten, mert én akkor sem tudnék így fogalmazni, ha kimondottan ez lenne a célom; de még mindig hiszek abban, hogy a verseket érezni kell, és szívvel, nem pedig ésszel értelmezni. El lehet veszni a jambikus verssorokban, a haikukban vagy a szabad versekben, de a technikai tudás nem ad megértést, csak becsületes iparosmunkát. És jelenleg inkább írok butaságot, mint sebészi pontossággal felvázolt verselemzést – mert azt már nem a szívemmel írnám.

 

Babits Mihály László Ákos költő, író, irodalomtörténész, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja, a Nyugat első nemzedékének tagja. Vallás elleni vétségért eljárást indítottak ellene, verseiben mégis gyakran megjelenik katolikus életfilozófiája. A századelő legműveltebb írója volt, tudós költőnek is nevezték társai.

 

Néha érezzük a hívást, és miközben hallgatunk rá, elveszthetünk mindent, mert a célunkat még nem értük el, a múltunkat pedig már elhagytuk. Ott állunk két út között, de egyáltalán nem úgy tűnik, hogy valamire is jutnánk. Akkor már nem jobb, ha maradunk ott, ahol épp vagyunk? Én úgy hiszem, egyszer mindenért számot kell adnunk, nemcsak azokért a dolgokért, amiket megtettünk, hanem azokért is, amiket nem. A meg nem hallgatott, át nem élt álmokért, így még ha ezen a ponton úgy látszik, nincs is értelme, neki kell vágnunk – csak így lehetünk biztosak abban, hogy nem mulasztottunk el semmit. Akár Istennek áldozzuk az életünket, akár másnak, hűnek kell lenni önmagunkhoz. És ha már nincs mit tenni, ha már minden kártyát kiosztottak, akkor is meg kell próbálni, mert mindig van választásunk, és mindig lehet tenni valamit.   

 

Babits Mihály: Csillag után

 

Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok...
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton -
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
»Aranyad tilos kivinni!«
szólna ott a vámos rám.
»Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.«
Százszor megállítanának, -
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal
keserüszagu mirrhámmal
kenném véres lábadat.