Főkép

„…Ami sosem volt új és sosem válik elnyűtté, az csakis népdal lehet” (Nyitó mondat)

 

A Coen-fivérek megalkották Holly Golightly férfi megfelelőjét, aki mottójaként vallotta, hogy „Senkihez se tartozunk és hozzánk se tartozik senki.” Nem tudom megmagyarázni miért, de a vörös bundás macskáról, a ki-besurranáshoz kiváló tűzlétrás bérházakról automatikusan Audrey Hepburn arca ugrott be, ahogy az Álom luxuskivitelben egyik meghatározó jelenetében a szakadó esőben egy elhagyatott sikátor közepén a név nélküli cicust szólongatja – némi átfedést érzek.

 

Szeretem azt a mozit, ahol majd két óra alatt lényegében semmi se történik, az ember mégis mondanivalóval távozik. És szeretem az egy csapásra berántós nyitójeleneteket. „The Gaslight Cafe – 1961” olvashatjuk a kiírást, majd egy cigarettafüstbe burkolózó színpadon, sejtelmes utcai lámpafényt imitáló reflektor alatt, torzonborz külsejű férfi énekli édesbúsan: „Akasszatok, ó, akasszatok fel […] Inkább lógjak, mintsem a sírban időzzek hosszan.” Ő főhősünk, Llewyn Davis, akinek se télikabátja, se kutyája-se macskája (bár utóbbiból egy példány menetközben mellé szegődik). Maradt viszont csipetnyi célja, és némi önbecsülése, ezeknek köszönhető, hogy a cselekmény egyáltalán elindul valamilyen irányba – ugyanis Llewyn is útra kel, mint a hatvanas évek generációjának oly sok látszatra gondtalan, ámde elveszett tagja…

 

Így láthatjuk őt gitárral a kézben énekelve; a kiadójával, illetve egy lánnyal perlekedve; mások kanapéján bóbiskolva; metrón bliccelve; volán mögött, vagy épp az anyósülésen utazva. Valahol egy érzelemmentes robot, egy érzékeny művész és egy örökké csetlő-botló chaplini figura keveredik benne, és lényegében ez adja a film erejét, mert ennek a karakternek a feje felett végig kérdőjelek lebegnek, olyannyira hogy még a zárójelenet után is homályba vész: tulajdonképpen, ki az a Llewyn Davis?

 

Jean: Gondolkoztál már valaha is a jövőről egyáltalán?

Llewyn: A jövőről? Mármint repülő autókról meg hotelekről a Hold felszínén?

Jean: Ezért vagy ennyire szétesve.

Llewyn: Nem, ezért vagy TE ennyire szétesve... mert megpróbálod megtervezni a jövődet.

 

Nem ismerem behatóbban a Coen-fivérek alkotásait, csak annyit tudok, hogy sémaszerűen, mindig a fanyar-sötét humor és a kínlódó kisemberek kerülnek a látószögükbe. Llewyn Davis figuráját egy akkoriban, a „folk scene” korszakában ikonikusnak számító – ám befutni mégis képtelen – Dave Van Ronk nevű férfiról mintázták (kinek koszos hangja fel is csendül valahol a stáblista vége felé, érdemes kivárni). Ha tetszik, ő fújta az előszelet Bob Dylannek, merthogy Dylant állítólag ebben a létező füstös kis lokálban fedezték fel nem sokkal később.

 

A főszerepben a kevésbé ismert Oscar Isaac ténykedik, aki csekélynyi zenei múlttal a háta mögött kapta meg számos jelentkező közül a szerepet. A többnyire szelíd-szolid Carey Mulligan most másik oldalát mutatja, jelenetei többségében leginkább kocsis módjára szidalmazza Isaac figuráját, de feltűnik a mostanság színészi babérokra törő Justin Timberlake, valamint a nyúlfarknyi szerepben is elsöprőt alakító John Goodman, és a sofőrjét játszó, leginkább a szótlan, ámde karizmatikus James Deanre hajazó Garrett Hedlund is. Meg kell még említeni az operatőrt, Bruno Delbonnelt (aki olyan filmek – egy színben „pompázó” – képi világát teremtette meg, mint például az Amélie csodálatos élete, bár ezúttal a hideg kékes-szürkés színek dominálnak), valamint a zenei producert, T-Bone Burnett-et is, mert kiváló ízléssel, lenyisszantások nélkül, az instant formát mellőzve kapjuk a dalokat.

 

Amennyiben a Llewyn Davis világa mondanivalóját akarnánk kibogozni, rossz helyen kopogtatunk – ez hangulatmozi. És különben sem kell mindig mindent mindenáron megfejteni! De közvetlenül utána azért javallott a napos oldalon közlekedni, mert a film pórusaiból áradó búskomorság garantáltan megbélyegzi arra érzékenyeknél a hangulatot. Záróakkordként, a következő sorok akár Llewyn mottójaként is szolgálhatnának, noha a már fent említett Miss Cily Hebrentch szájából hangzottak el: „Ne legyek én addig senkinek-semminek se gazdája, amíg a helyemet egyszer meg nem találom. Még egyelőre nem tudom, hogy az hol lesz…”