Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare

Sokáig azt hittem, nincs szellemesebb, bájosabb és szórakoztatóbb Shakespeare-életrajz, mint John Mortimer hetvenes években született kötete, a Will Shakespeare, amely magyarul 1980-ban jelent meg, s nemcsak érdekes és hiteles, de irodalmi szempontból is lenyűgözően változatos rövid életrajzi regény. Ám amikor sikerült elolvasnom Anthony Burgess zseniális és polgárpukkasztó biográfiáját, a Nem fénylik, mint a napot, amely 2011-ben látott napvilágot nálunk, a maga módján kiváló Will Shakespeare a második helyre távozott. Burgess pajzánul erotikus, komolytalanul költői és teljességgel megbízhatatlanul tényszerű életrajza ugyanis annyival élőbb volt, annyival inkább regényes regény, hogy mindjárt első helyre kellett kerülnie. Ám elsősége csak addig tartott, míg a századik fejezet után be nem csuktam Robert Nye sziporkázóan szellemes és különc Shakespeare-életrajzát, A néhai Mr. Shakespeare-t. A monumentális könyvet a Gondolat Kiadó jelentette meg nemrég, mégpedig Bényei Tamás értő és remek fordításában.

Még ha furcsa is olyan zseniális szerzőket összemérni, amilyen a Gépnarancs vagy az Egy tenyér, ha csattan című regényeiről hazánkban régóta jól ismert Anthony Burgess és a könyvtárakban mindeddig mindössze egy kötetével, a Fausttal szereplő Nye, ezúttal muszáj. A téma és a frivolan posztmodern megvalósítás szándéka ugyanis mindkét könyv esetében közös, ám míg a Nem fénylik, mint a nap második része esetében egy kissé úgy éreztem, az író mosolygós-unottan elengedte a gyeplőt, hadd rohanjanak a szavak és a virágzóan erotikus képek a már kialakított játékosan költői történet keretében, A néhai Mr. Shakespeare száz fejezetének egészen elképesztő volt a rendje és kézben tartottsága. Ami azért meglepő, mert az, amit Nye Shakespeare életrajza címén avagy helyett az olvasó kezébe ad, maga a rendezett káosz: egy olyan világ lenyomata, ahol semmi sem biztos, még az ellenkezője sem, és ahol az írás és az irodalom maga a kötelesség, az élet mind a biográfus, mind az alanya számára, ám hogy hová is vezet, s miként is kell értelmezni megszülető eredményét, a szövege(ke)t, azt talán senki sem tudja – még a „sosemvolt olvasó” sem, akinek a könyv ajánlása szól…

Nye mindent tud Shakespeare-ről, még azt is, amit senki más. Így természetesen elbeszélője, A néhai Mr. Shakespeare-re visszaemlékező színész, Pickleherring is hagyományos mindentudó elbeszélőnek mutatkozik első közelítésben. Ám a jóravaló egykori nőszínész mindjárt kissé gyanússá válhat az olvasó szemében, amikor már nemcsak Shakespeare-t, de Edgar Allan Poe-t, André Bretont vagy épp Henry Jamest is idézgetni kezdi… Miközben az elvárt tematikát követve fejezeteket kapunk Shakespeare születéséről, első szavairól, gyermekkori nyavalyáiról, elveszett éveiről vagy épp halálának napjáról, furcsamód szerepelnek más izgalmas szövegek is: például William Shakespeare fogantatásáról (VI.), A Shakespeare-bricseszről (XVI.), a Furulyáról (XLII. – nem, nem arról – becstelen, aki rosszra gondolt!), arról, Milyen beszédet mondott Shakespeare, midőn levágott egy borjút (XLIII.), Tomporokról (XCII.) és – ami az egyik kedvencem – Bretchgirdle macskájáról (XXV.) És hogy kicsoda Bretchgirdle, a macska gazdája? Nos, lehet, hogy ő Shakespeare apja. Továbbá Shakespeare apja még John Shakespeare (tanulmányozásához lásd a XXXIX. fejezetet,a John Shakespeare, mikor józant), aki a molnár lányával, pontosabban Miss Mary Ardennel, sőt, még pontosabban magával Erzsébet királynővel nemzette a későbbi drámaírót. Sőt, valószínűleg mindhármukkal, felváltva. Mert ahogyan létezhet a könyvben több Anne Hathaway és egészen pontosan öt Szonettek Fekete Hölgye, úgy Shakespeare-nek is annyi arca van benne, ahányat csak akarunk. Shakespeare az, aki otthon maradt, és aki elment Londonba. Aki Stratfordban járt iskolába, meg aki Polesworth-ben. Aki tanító volt Lancashire-ben, tengerre szállt Sir Francis Drake-kel, várat foglalt és boszorkánykodott, teniszezett és szerelmeskedett, utóbbit fiúkkal, lányokkal vagy senkivel. Akiről ez az „emlékezés” leginkább csak abban a fejezetben tartalmaz az irodalomtörténészek áldását elnyert, valós adatokat, amely a További tények és kitalációk William Shakespeare-ről címet viseli (kiemelés tőlem) – minden más fikció. Ám ahogy a fejezet írja: „valódi életünk is fikció” és „a fikció a legjobb életrajz”.

Ahogy a Harmonia Caelestisben édesapám, úgy A néhai Mr. Shakespeare-ben a címszereplő válik egyetemes szimbólummá. Ő az ember, ő a kor, ő az író, de megfoghatatlan és megismerhetetlen is – „egyedüli példány”, akiről biográfiát írni egy dolgot bizonyíthat, hogy senkit sem ismerünk annyira, hogy életrajzot szenteljünk neki. „Hol találjuk Shakespeare-t? Hogyan különböztethetjük meg az embert a műtől, és mindkettőt a velük kapcsolatban szállongó történetektől?” – teszi fel a kérdést Nye. Illetve, bocsánat, Pickleherring. Aki ugyane fejezetben árulja el, „Shakespeare volt az apám.” Nem, persze, nem igaz…

Ám miközben tökéletes Erzsébet- és Jakab-kori korrajzot kapunk, mint egy történelmi regényben, továbbá csúfondáros irodalmi kalandozást telistele vendégszövegekkel, versekkel, Shakespeare-rel és nem Shakespeare-rel (ki nem szabad hagyni Shakespeare aláírásainak és káromkodásainak felsorolását, továbbá Francis Drake apróhirdetését Bretchgirdle emésztést segítő tinktúrájáról és persze a Pickleherring-féle Shakespeare-feladatlapot!), valamint egy végtelenül szórakoztató, letehetetlen szövegfolyamot az írásról, íróságról és az irodalom értelméről, Robert Nye még azt is eléri, hogy úgy érezzük, a filozofikus nagyregényből mellesleg tényleg mindent megtudtunk Shakespeare pályájáról és saját embervoltunkról. Pedig a könyvnek mindez nem is célja: „Ne várják, hogy a világgal kapcsolatban új dolgokat tudnak meg belőle. Semmilyen mondanivalója nincs az élet értelméről és céljáról. William Shakespeare története. Szemenszedett hazugság elejéről a végéig – és a szívem vérével írtam.” – mondja Pickleherring. Bár várjunk csak: ha ő deklaráltan hazudik, akkor ez igaz. „Igen, uraim, játszom a bolondot” - mondja az elbeszélő. De ez a bolondság maga az élet.