Főkép

Be kell vallanom, valahol mélyen van bennem egy kis félelem a már nem is olyan új rovat miatt – folyton attól tartok ugyanis, hogy valami eszméletlen butaságot mondok, mert nem vagyok irodalmár. Időnként ugyan belefutok egy hivatalos verselemzésbe, és csak ülök a gép előtt döbbenten, mert én akkor sem tudnék így fogalmazni, ha kimondottan ez lenne a célom; de még mindig hiszek abban, hogy a verseket érezni kell, és szívvel, nem pedig ésszel értelmezni. El lehet veszni a jambikus verssorokban, a haikukban vagy a szabad versekben, de a technikai tudás nem ad megértést, csak becsületes iparosmunkát. És jelenleg inkább írok butaságot, mint sebészi pontossággal felvázolt verselemzést – mert azt már nem a szívemmel írnám.

 

Walt Whitman minden bizonnyal Edgar Allan Poe után a második amerikai költő, aki képes volt globálisan hatni az egész világra. Munkáscsaládban született, hamar megtanult írni, olvasni, számolni, és habár az iskolából korán kimaradt, a közkönyvtárak lelkes látogatója lett. Szilárdan hitt a demokráciában, és mivel látta a tanulatlanság hátrányait, egy időre néptanítónak is állt, bár ezt nem mindenhol nézték jó szemmel. A szabadversek atyjának is nevezik, bár a legtöbben nem értenek ezzel egyet, az azonban tény, vereseinek többsége szabadvers formában íródott – ezek közül talán a legismertebb az „Ó kapitány, kapitányom!”, amit Lincoln halálára írt.

 

Az élet egyensúlyra törekszik, az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Élnek köztünk néhányan, akik olyan hévvel képesek tenni, annyira dühödt erővel küzdenek a szabadságért, az életért, az elnyomottakért, és mindenért, amiben hinni képesek, hogy közben nem érzik, fel sem veszik, mi az az ár, amit meg kell fizetniük érte. Ha megnyerjük a csatát, mit számít az a néhány élet? Akár az én életem is. A cél érdekében nem nagy áldozat úgy halni, ahogy éltünk. Nemesen és odaadással.

 

Walt Whitman: Ó kapitány, kapitányom!

 

Ó kapitány! Kapitányom! A félelmes útnak vége,

Hajónk nyerte a nagy csatát, uram eljött a béke.

Közel a parthoz harangok szólnak, a kikötő népe ünnepel,

Csillogó szemek figyelik hajónk, ahogy komoran úszik el,

 

   De Ó jaj! Ó jaj! Ó jaj!

   Vörös vércsepp koppan,

   S a kapitány a fedélzeten

   Vérbe fagyva, holtan.

 

Kapitány! Ó kapitányom! a harang érted kondul,

Kelj fel – hiszen zászló leng – a néped érted tódul,

Harsogó kürtöknek, szalagos csokroknak ki tud ellenállni,

Téged hív a hullámzó tömeg, a hőst akarják látni.

 

   Kapitányom! drága atyám!

   Karom fejed alá fontan,

   Mily szörnyű álom látni téged

   Vérbe fagyva, holtan.

 

De a kapitány nem válaszol, ajka néma bágyadt

Nem érzi már tartó karom, arca békés, sápadt,

Hajónk kiköt, horgony csörren, az útnak most már vége,

A győztes hajó elérte célját, s visszatért a révbe.

 

   Örvendjetek, zsibongjatok!

   Én nem mozdulok onnan!

   Hol a kapitányom fekszik,

   Vérbe fagyva, holtan.

 

(Főfai Sándor fordítása)