Főkép

Be kell vallanom, sokáig nem szimpatizáltam a Subscribe-bal. A megboldogult Zúzda című műsornak köszönhetően a tévéből ismertem meg a bemutatkozó lemez klipes dalait, és még tetszettek is, de az album nagyobbik részével a mai napig sem tudtam megbarátkozni – valószínűleg Rage Against The Machine-jellege miatt, ugyanis nem szeretem a RATM zenéjét. A második lemezzel (a Fonogram-díjas Stuck The Progress Moonnal) is elég hosszú időn keresztül kerülgettük egymást, pedig ismertem a lassú klipes dalt és az „aprító” nyitószámot is, de kellett valami, hogy megértsem a muzsikájukat… Erre kiváló alkalomnak bizonyult az, amikor végre élőben is láttam őket – letaglózott, a csontomig levert a libabőr, hogy mekkora erő, lendület és színpadi munka sugárzott a deszkákról a nézőtérre.

 

A „bál” után otthon ismét nekiveselkedtem a kettes lemeznek, és hirtelen elkezdett működni a dolog. Mivel refréncentrikus hallgatónak tartom magam, így általában azok döntik el nálam, hogy mennyire fog tetszeni az egész szám; de a koncert után ezek is végérvényesen betaláltak nálam – mint ahogy később a sokat megszólt Contradictions EP dalai is.

 

Ezek után már kerestem is a lehetőséget, hogy mikor lehet élőben meglesni a csapatot, arról nem is szólva, hogy érdeklődéssel egybekötött rajongással vártam a harmadik lemezüket, a Bookmarks-ot. Ez az album azért is fontos a banda karrierjében, mert ennek köszönhetően megtörtént a nagy áttörés: az első magyar nyelvű dalukat, az „Álomtéglá”-t elkezdte játszani súlyos rotációban az egyik országos, közszolgálati rádió. Így aztán rendkívüli népszerűségre tett szert ez a szerzemény, és még olyan ismerőseim is vígan posztolgatták a közösségi hálón, akik erősen Tiesto- és Sterbinszky-diétán szocializálódtak. Azóta egy unplugged DVD-vel rukkoltak elő a srácok (Áthangolva) valamint egy újabb magyar nyelvű dallal (N tart a végtelenbe).

 

Aki nem ismerné a zenekar eddigi munkásságát vagy zenéjét, annak nehéz lenne néhány szóban összefoglalni, hogy mire számítson, de egy biztos: semmiképp se egy könnyen felfogható és megérthető zenélésre. Van itt a hörgéstől, kőkemény üvöltéstől kezdve, szigorú aprításon, elszállós zenéken, reagge-n, funky-n és felfoghatatlan ritmusképleteken át a negédes és dallamos éneken át minden; mindezek közti lavírozás és váltakozás egyik pillanatról a másikra.

 

Három ínséges és új sorlemeztől mentes évet követően idén március elején végre eljött az ideje, hogy kihozza a csapat az újabb dalcsokrot. Az elsőként nyilvánosságra hozott „Gazing” rögtön megnyugtatott, hogy érdemes várni az új albumot: a Meshuggah-riffel támadó dal szigorú kezdését egy olyan emelkedett és ragadós refrén követi, hogy széles vigyorra húzódott a szám.

 

 

A srácok az ő szintjükön egy egészen könnyen emészthető, viszonylag kevés durva éneket tartalmazó, azonnal ható refrénű dallal folytatják (Every Skin). Aztán pedig ellentmondást nem tűrően robban be a „Turbulents”: acsarkodás, hörgés, durva ének, van benne minden, de a refrén mégis „lépkedős”, dallamos, és magáról a zenekarról szól, egyfajta összegzése a csapat eddigi történetének, továbbá buzdítás is, hogy jó az út, amin járnak.

 

A dalszövegeket tekintve egyébként eléggé szerteágazó lemez született, ugyanis a vidámtól (gyermekszületés), az elgondolkozós, „filózós” (közösségi oldalak hatása a társadalomra és az emberi kapcsolatokra) szövegeken át egészen a szomorúig (hosszú ideig tartó párkapcsolat megszűnése), sok minden megtalálható. Utóbbira példa egy négy tételből álló csokor, ugyanis az énekes Bálintnak éppen a lemez írásakor lett vége egy négy éves párkapcsolatának, így, ahogy hasonlóan szomorú helyzetben a legtöbb zenész teszi terápiás jelleggel, ki is írta magából a történteket. A „The Verdant”-tal indul ez az elbocsátás; a refrénje érdekes, a kicsit, már-már djentbe hajló, röfögő gitársounddal pedig nemrég kötöttem komolyabb barátságot, úgyhogy még szép, hogy bejön.

 

 

A „Run To The City” a második a sorban, kicsit pszichedelikus, visszafogott verzéjű, kicsit még szoknunk kell egymást a refrénnel is, úgyhogy ehhez még kell egy kis idő… Viszont attól a basszusgitár-szólótól padlót fogtam, az arra pakolt ének teljesen „elmebeteg”, még a lezáró, szaggatott, tördelt téma is tetszik, úgyhogy a szám második fele nagyon bejön. A „The Trice” kezdése nagyon meglepő (nem mintha ez olyan ritka lenne a Subinál): a bőgő/ének párosítás fura, de hatásos. Talán ez a legkeményebb, legszemélyesebb dalszöveg, amit Bálint eddig írt. A lezárás, a magyar nyelvű „Tépj függönyt” – slágeres, befogadható, és kiegészíti az „Álomtéglá”-t, hiszen az a kezdet, ez pedig a vég, és talán azért is készült megint egy magyar nyelvű dal, hogy megismételje a sikert. Bár azt talán mégsem gondolnám, hogy akkora népszerűségnek örvendő sláger lesz belőle, mint elődjéből: nem feltétlenül azért, mert ez egy keményebb kötésű darab, hanem mert mondanivalója – érthető okokból – nem éppen vidám. Ugyanakkor viszont pont emiatt nem rózsaszín, mézes-mázos, hanem teljesen „életszagú”, úgyhogy az is lehet, hogy mégis pont emiatt befutó lesz, ki tudja…

 

Amivel viszont egyből levettek a lábamról, az a „Message Of The Sentinels”, amely inkább rock, mint metal, de nagyon tetszik. (Valamire hajaz is a gitártéma, de még nem jöttem rá, hogy mire.) Ez a gitáros, Tamás kisfiáról, Samuról szól, illetve az apuka gondolatairól, félelmeiről, öröméről, márpedig az ilyen kedves és felemelő dalszövegekkel egyébként is könnyen utat lehet találni a szívemhez. A finom, lazulós, akusztikus gitáros kiállás megint csak frenetikus (libabőr), és ahogy abból újra berobban a refrén, az egyszerűen zseniális. Klipet neki, és irány vele a rádiókhoz!

 

A „We Are Stardust” ismét egy elszállós, lebegős darab, amellyel még nem sikerült egymásra találnunk, ezért még nem is szeretnék elhamarkodottan nyilatkozni róla, még emésztgetni kell...

 

 

Az albumzáró, majdnem nyolc perces, komplex „Obsessive Compulsive” málházós, epikus, kicsit progos, cudar témája viszont újfent telitalálat. Ha valaki véletlenül arra vetemedett volna, hogy hiányolja (vagy kevesli) a lemezről a megfelelő mennyiségű acsarkodva üvöltést, most vidáman csaphat a levegőbe, ugyanis amit itt a verzékben művel a két énekes, az minden, csak nem falunapokra való, szívhez szóló, tapsikolós ének. A refrén pedig megint tanítanivaló, hogy arról a kiállásról ne is beszéljünk. Ilyet talán még nem is csináltak, mintha egy varázsszőnyegre ültetve repítenének el minket a mesés kelet világába. Nehéz szavakat találni rá, gyönyörű, mestermű! Az meg pláne, ahogyan visszajönnek belőle a fő motívumba, és ismét belecsapnak a zúzdába.

 

Nem meglepő és párját ritkító dolog, hogy szédületesen jól szól egy Subi-lemez, és ez most sincs másképp. Törökbálinton megint vérprofi munka folyt, a potméterek ismét a helyükön voltak, mesterien dörren meg az album – különösen a basszusgitár hangja tetszik, hangsúlyos és hallható rendesen, de nem tolakodó. Nem esett eddig szó a billentyűs hangszerekről, amelyek az utóbbi időben kihagyhatatlan „kellékei” egy-egy új Subscribe lemeznek: Cséry Zoltán (akinek a neve egyre szélesebb körben mond az embereknek valamit, nem csak bizonyos rétegzene rajongóinak) megint intelligensen színezi a srácok muzsikáját, legyen szó előtérbe helyezésről vagy éppen „díszítő-szőnyeg”-ről.

 

Idehaza sajnos már nem feltétlenül mérvadó vagy fontos esemény, hogy melyik lemezből, mennyi talál gazdára, azonban mégsem érdemes elmenni szó nélkül amellett a tény mellett, hogy az This Moment Will Soon Be Gone a MAHASZ-lista élén nyitott. A Subscribe legénysége ismét megmutatta, mitől döglik a légy, és ha valaki attól félt volna, hogy az „Álomtégla” sikerének következtében elmennek egy kommersz, rádióknak belőtt irányba, bizony „szomorúan” kell tapasztalnia, hogy nem így lett, helyette ismét adtak egy remek csokornyi tanulni- és emésztenivalót az elkövetkezendő időszakra. (Egyébként abszolút szimpatikus módon kirakták a lemezt a YouTube-oldalukra, így bárki szabadon próbát tehet vele – garantáltan nem fog csalódni!)

 

Az együttes tagjai:

Csongor Bálint – ének

Tilk Máté – ének

Anga-Kis Miklós – basszusgitár

Rékasi Attila – dob

Reich Tamás – gitár

Horváth Attila – gitár

Cséry Zoltán – billentyű

 

A lemezen elhangzó számok listája:

01. Gazing

02. Every Skin

03. Turbulent

04. The Verdant

05. Run To The City

06. The Trice

07. Tépj függönyt

08. Message Of The Sentinels

09. We Are Stardust

10. Obsessive Compulsive

 

Diszkográfia:

Sanity Has Left the Building (2004)

Stuck Progress To Moon (2007)

Contradictions EP (2009)

Bookmarks (2011)

Áthangolva (DVD) (2012)

This Moment Will Soon Be Gone (2014)