Főkép

A verselemzés az irodalomoktatás egyik legködösebb része. Örökké sajnáltam, hogy nem tudom élvezni a balsorsú költeményeket, hisz azon töröm a fejem – egyre reménytelenebbül –, milyen szerelmi bánat vagy más kórság emésztette szegény költőt. A szavak varázsa lassan elsuhant mellettem, majd eltelt tíz év, mire újra felfedeztem magamnak bűvöletüket.

 

Ez az új rovat nem kevesebbet szeretne elérni, mint hogy közelebb hozza a méltatlanul hanyagolt verseket. Klasszikusok közül válogattunk, olyanok közül, amiket az iskolából, gyermekkorunkból ismerhetünk, és amikhez bizonyára kapcsolódik néhány emlék.

 

Szinte hallom Bessenyei Ferencet, ahogy mondja: „Húzd, ki tudja meddig húzhatod”. A hangja, és az, amit történelemórákon tanultunk, elnyomja bennem a kósza gondolatát is az „élj a mának” elvének. Helyette felbukkan valami: már semmi sem számít, minden elveszett, hát fojtsuk bánatunkat borba, mit is mondjak, amolyan jó magyar szokásként. Mégis remény csillan minden kortyban, és a győzelem az, amire várunk – a diadal, ami minket igazol, és kinyilatkoztatja tévedhetetlenségünket. Balsorsunk pedig elillan a szélben, mintha sosem lett volna, de azért rágjuk a fájdalmas részt tovább, nehogy megfeledkezzünk végleg róla. S lassan elfelejtjük, hogyan kell boldognak lenni. 

 

 

Vörösmarty Mihály: A vén cigány

 

Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

 

Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

 

Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

 

Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

 

Mintha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

 

A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

 

Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.