Főkép

Először látogatott el Budapestre az immáron 62 éves jazz-gitár ikon, Lee Ritenour. A letisztult, inkább lágy hangzásvilágáról ismert muzsikuson – hasonlóan hangszerének és generációjának képviselőihez – nem nagyon fog az idő, még mindig roppant friss és energikus játékával képes teljesen magától értetődően a figyelmet magára vonni és a zene motorjaként újabb és újabb hangzásvilágot alkotni egy koncerten belül. Ebben persze Gilbson L-5 gitárja éppúgy partnere volt, mint a gyönyörű elektro-akusztikus Yamaha SLG 100N, és még egy Gibson, amelyen a rockosabb hangzás került előtérbe. A Ritenour által felhasznált színpadi technológia nem annyira szofisztikált, mint például Pat Metheny-é, aki a megpengetett hangokat először több előerősítőn keresztül és ugyanazon hangokat csatornákra választva, egymáshoz képest némi késleltetéssel járatja meg élőben is, mielőtt az számunkra hallhatóan megszólalna a hangszórókban, de Lee érintése, pengetése és játékának tisztasága összetéveszthetetlenül alkotják meg a Ritenour-hangzást.

 

Talán köszönhetően az első fellépésének, és talán részben önmaga szobrának polírozásaképpen – magam jó tíz évvel ezelőtt Londonban egy hasonló tematikájú koncerten hallottam a Royal Festival Hallban – egy amolyan „Best of Ritenour” alkotja az este ívét. A „Night Rythms” még a nyolcvanas évek végét idézi, de teljesen lehengerlő, egy kevésbé ismert Antonio Carlos Jobim kompozíció, a „Twist of Jobim”, pedig latinos világot teremt, hogy Ritenour szólóban is dominálja a színpadot. Mint minden igazán nagy művészhez esetében, most is az a benyomásunk támad, hogy ha a jamaicai-német származású Jesse Milliner (billentyűs hangszerek) nem ér ide a koncertre Németországból, a többiek pedig Amerikából, Lee akkor is gond nélkül végigjátszaná nekünk az estét, egyes egyedül, mi pedig örömmel hallgatnánk. Persze lett volna némi hiányérzetünk, mert igaz, hogy időnként lobogott a hajam a basszusszólamok hangerejétől, Melvin Davis egészen elképesztő basszusgitáros, aki nem csak öt és héthúros hangszereken kísért az este, hanem még énekre is fakadt, egy alkalommal egy improvizatív jellegű blues alatt alkotott hatalmasat, a koncert vége felé pedig Bob Marley „Get up, Stand Up” szerzeményét énekelte el, amely többek között arra emlékezteti az embert, hogy nagyon sok, általunk már alapvetőnek tekintett jog és érték csak egy folyamatosan megújulni képes társadalom sajátja lehet, és sajnos mintha bizonyos értékeink eltűnő félben lennének.

 

Persze nem a kiváló Balogh fivérek esetében, akik nagyszerű zenei ötletekkel iparkodtak megújítani a smooth-jazz világ nyelvi készleteit, még az este első felében. Balogh Rolandnak (gitár), akit a 2009-es montreaux-i jazz-gitár verseny győzteseként Ritenour fedezett fel, és természetesen a Budapesti Tavaszi Fesztivál szervezőinek köszönhetően jött létre ez a nagyszerű este, amelyet a Balogh testvérek kvartettje indított és amely önmagában is nagyszerű lett volna, ha a hangosításnál nem tekerik maximumra a végfokot, aminek köszönhetően sajnos több tekintetben aránytalan hangzás jött létre. Majd legközelebb, reméljük, ismét Lee-vel.

 

Fellépő művészek:

Finucci Bros Quartet:

Balogh Roland - gitár

Balogh Zoltán - billentyűs hangszerek

Horváth „Plutó" József - basszusgitár

Bordás József - dobok

 

Lee Ritenour és zenekara:

Lee Ritenour - gitárok

Melvin Davis - basszusgitár

Jesse Milliner - billentyűs hangszerek

Wesley Ritenour - dobok