Főkép

A részben magyar származású Gitta Sereny valószínűleg nem teljesen ismeretlen a magyar olvasóközönség számára, hiszen hazánkban is megjelent már a főművének tartott Albert Speer küzdelme az igazsággal, illetve, akik szokták olvasgatni az irodalmi Nobel-díj-latolgatásokat, azok tudhatják, hogy az elmúlt években rendre felbukkant a neve a végső esélyesek között. Tavaly jelent meg magyarul második kötete, az A sötétség felé – Az eutanáziától a tömeggyilkosság felé című opusz, melynek középpontjában Franz Stangl, a hírhedt treblinkai koncentrációs tábor parancsnoka áll.

 

Mikor jó negyven éve ezt a kötetet kiadták, Sereny már híres, sőt, sokak szemében hírhedt (újság)író volt, mégpedig a nagy port felverő The Case of Mary Bell: A Portrait of a Child Who Murdered című könyve miatt, melyben egy tizenegy éves korára két kisgyermeket meggyilkoló, és a bírósági tárgyaláson részvétet vagy a megbánás legkisebb jelét sem mutató gyereklány állt. Az írónő megpróbált minél mélyebbre ásni a dolgokba, felhozott egyéni, családi és társadalmi problémákat is, amelyekkel magyarázni próbálta a kislány tettét, ám ezt sokan úgy értékelték, mint a gyilkos mentegetését. Így a Stangllal foglalkozó új könyve csak olaj volt a tűzre.

 

Gitta Sereny hatvan vagy hetven órát (a források ebben nem egyeznek meg) töltött el a düsseldorfi fegyházban az elítélt társaságában, részletes feljegyzéseket, illetve hangfelvételeket készített vele, majd pár évvel Stangl 1971-ben bekövetkezett halála után sajtó alá rendezte és könyv formájában is megjelentette azokat. Mondhatni igazán alapos munkát végzett, végigülte, illetve jegyzetelte már a tárgyalásokat is, elolvasta az akkoriban fellelhető összes holokauszt témájú írást, beszélt még élő szemtanúkkal és történészekkel, így jött létre ez a közel ötszáz oldalas alkotás. Világos, követhető stílusban, lépésről lépésre írja le az utat a gyógyíthatatlan betegek, fogyatékosok „kegyes halállal” való likvidálásától a koncentrációs táborok pokláig.

 

Franz Stangl 1908-ban született Ausztriában, sokáig rendőrként dolgozott, majd az Anschsluss után a Gestapóhoz került, ahol gyorsan emelkedett a ranglétrán, 1942-ben kinevezték a sobibori, majd a treblinkai haláltáborok parancsnokává, ahol többszázezer ember meggyilkolásában működött közre kisebb-nagyobb mértékben. A háború vége után megszökött, sokáig Brazíliában bujkált, ám 1967-ben kiadták a nyugat-német hatóságoknak, akik 1970-ben életfogytiglanira ítélték. Az osztrák tipikus példája annak, hogy a legtöbb magasrangú náci nem volt elmebeteg, vagy torzlelkű szörnyeteg, sőt, ha csak a szerző saját, személyes tapasztalatait és leírásait vesszük figyelembe vele kapcsolatban, akkor már-már szimpatikusnak(!) is mondható. Stangl bizonyos tekintetben Rudolf Lang rokona (aki Merle Mesterségem a halál című regényének „főhőse”), egy olyan hivatalnok, aki gondolkodás nélkül teszi azt, amit mondanak neki, nem moralizál, csak a kiszabott feladatok minél gyorsabb és hatékonyabb megoldására koncentrál. Ebben a korszakban ez az előmenetel szempontjából nagyon is előnyös volt, így vált az osztrák szürke hivatalnokból néhány év alatt „Lengyelország legjobb táborparancsnokává”.

 

Sereny meglehetősen megértő vele szemben, nem kételkedik abban, hogy Stangl valóban csak egy fogaskerék (még ha igen nagy és fontos fogaskerék is) volt a náci hadigépezetben, és nem tehetett mást, mint hogy végrehajtsa a kapott parancsokat. Ez az attitűd, ez az igencsak emberi viszonyulás interjúalanyához verte ki sokaknál a biztosítékot, ez okozott újabb botrányt az írónő körül. Hogy ez a hozzáállás mennyire jogos, mennyire szükségszerű, döntse el ki-ki maga, de véleményem szerint az, ha egy ilyen súlyos bűntett elkövetőjét hús-vér emberként, és nem valamiféle mitizált fenevadként szemléljük, akkor jóval több esélyünk van arra, hogy megérthessük, milyen okok és miért vezettek el oda, hogy ez a zsidók és számos más nemzetiségű ember ellen elkövetett népirtás megtörténhetett (ahogy napjainkig újra és újra megtörténik szerte a világban). A könyvben ezen kívül még megtalálható a felhasznált szakirodalmak részletes listája, a haláltáborokhoz kapcsolódó fontosabb személyek pontos életrajza, néhány korabeli fotó és térkép is, illetve Karsai László történész hosszabb írása utószó gyanánt.

 

Összességében nagyon fontos könyvnek tartom A sötétség felét, aminek nem okozott különösebb problémát vagy avulást az, hogy megjelenése óta eltelt már négy évtized. Ez egy olyan történelmi témájú alkotás, amely igényességénél, részletességénél és emberi szemléletmódjánál fogva akár szépirodalomként is olvasható. A történelem iránt érdeklődőknek kötelező, a többieknek pedig erősen ajánlott.