Italo Calvino: Komikozmosz

Tudományos elméletekre írt létfilozófiai novellák. Valahogy így lehetne jellemezni – ha szükséges és fontos egyáltalán – a Komikozmosz történeteit. Olyan elbeszélések, melyek az univerzum végtelenségével mutatják meg saját múlandóságunkat és törékenységünket. Olyan elbeszélések, melyek olvasása során saját magunkkal szembesülünk – mondjuk egy puhatestű képében. Olyan elbeszélések, melyekben megláthatjuk önnön gyengeségünket, butaságainkat, problémáinkat és gondjainkat, s közben megszületik a világegyetem. Vagy épp véget ér, ha úgy jobban tetszik. Netalán mindkettő egyszerre. Italo Calvino ugyanis csal, de úgy, ahogy a legjobbak csinálják: játszik velünk, gondolatainkkal és érzéseinkkel, megállítja az időt, csak hogy a lelkünkbe tekinthessünk, tetszik vagy sem, amit ott látunk. Általában nem tetszik…

Sajátos „hőse”, a szimmetrikus, ám kimondhatatlan nevű Qfwfq mesél, mintegy „visszaemlékezik” egy-egy eseményre, ami egy tudományos elmélet kapcsán jut eszébe. Arra a hipotézisre például, ami a dinoszauruszok kihalásáról mond véleményt, rögtön elmeséli azon éveit, amit Dinoszauruszként töltött az „Újak” között. Darwin szerint valaha a Hold nagyon közel volt a Földhöz – erre Qfwfq arról az időről beszél, amikor gyakran átjártak a Holdra, hogy felszínén túrót gyűjthessenek. A csillagok élettartamára vonatkozóan nagyszüleinek (Eggg és Ggge) életútját említi, akik évmilliókig és évmilliárdokig éltek egy-egy csillag körül, csak hogy annak kimúlása után, nem kis felfordulás (rokonlátogató a közeli csillagrendszerekben, cipekedés a galaxisokon át) mellett továbbálljanak. A „Nagy Bumm”-elmélet kapcsán eszébe jut az az idő, amikor „mindenki minden pontja egybeesett mindenki más minden pontjával, s mindez egyetlen pontban” – talán ez a megmosolyogtatóan leleményes történet lett a kedvencem.

És így tovább, közel kéttucatnyi rövid novellán át, melyek mind valamely tudományos tétel vagy ötlet kapcsán merültek fel Qfwfqban. Ez pedig tiszta és „makulátlan” teret biztosít Calvinonak, hogy megvalósítsa ötleteit: nem zavarhatja semmi és senki, csupán a képzelet, a fantázia határai. Feltéve, ha vannak neki. Közben azonban nem fél attól, hogy science fictionnek is nevezhető (a korábbi kiadások erre utaltak), ám valójában ennél több (és kevesebb) történeteinek mesélése alatt kitekintsen az emberre. Arra a képzeletbeli, vagy ha úgy tetszik, szimbolikus értelemben vett emberre, aki hosszú-hosszú ideje „lakik” ezen a planétán, mégsem tanult semmit. Vagy ha mégis, azt már rég elfeledte. Ám Calvino nem ítélkezik, (szerencsére) nem von le mindenféle nagyzoló tanulságot, inkább a ráismerésre nevel, arra, hogy lássuk meg saját magunkat, keressük saját létünk azon mozgatórugóit, amelyek meghatároznak minket (és a minket körülvevő világot).

A „klasszikus” Komikozmosz-történetek között azonban megtalálhatjuk a magyar (immár hiánytalannak tetsző) kiadásban a „Té nulla” gyűjteményt is, amit muszáj külön kiemelni. A közel tucatnyi elbeszélés között ugyan találhatunk további Qfwfq-történetet is (például a Madarak származásáról), pár bizarr, szürreális novellát a szerelemről a mitózis, illetve a meiózis szintjén, ám a címadó „Té nulla” lesz az igazán döbbenetes. Ebben a négy rövid írásban Calvino ugyanis nemes egyszerűséggel megállítja az időt – méghozzá t₀-ban, s ebből a helyzetből elmélkedik a vele párhuzamos, elképzelhető, lehetséges vagy teljesen képtelen további t₁, t₂, t₃ stb pillanatokról is. Az If várában raboskodó Edmond Dantès épp úgy érzi ennek a súlyát, mint az oroszlánt célba vevő vadász, én meg csak Blake-et tudom idézni: „Fogd föl tenyeredben a végtelent, / S egy percben élj évezredet”.

Calvinot olvasni olyan, mintha a múlt végtelene feltárulna előttünk, mintha egy őrült tudós képtelen revelációit olvasnánk, mintha Platón és Arisztotelész filozófiája összeolvadna Borges képzeletével. Abszurd, nevetséges, lehetetlen, ám mégis mélyreható és szereplői ellenére is a végletekig emberi novellái ajánlottak mindenkinek: dinoszaurusznak, madárnak, kagylónak; anyagi és szellemi létezőnek; továbbá azoknak, akik hisznek az emberi fajban, és azoknak, akik nem. Mert ilyenek vagyunk mi, vagy ilyenek szeretnénk lenni, esetleg ilyenek soha nem szeretnénk lenni – ezt már mindenki döntse el saját maga.

Részlet a könyvből