Főkép

Miután elolvastam, magától értetődőnek éreztem, hogy egy olyan életút, mint – eredeti nevén – Willhubert Gézáé (született 1934-ben, Magyarországon) könyv lapjaira kívánkozik. A történet a boldog békeidőkből indul: zalai falucska, jómódú gazdacsalád – ugyan az adósságokba keveredett osztrák származású édesapa elég hamar kilép a történetből, de ott van még a nagynéni, a nagybácsik, a nagymama, a hatalmas kert és a balatoni nyarak. Ezeket az éveket olyan színesen, érzelmi telítettséggel láttatja az író, mintha magunk is átéltük volna, hogy aztán az idillbe könyörtelenül beletaposson a történelem. Azaz a második világháború, az azt követő baljós évek, az 1956-os forradalom, a család kisemmizése, a szovjet megszállás, és a többi.

 

A könyv első negyede, ami engem a leginkább megfogott, minden történelemkönyvnél izgalmasabban és átélhetőbben mutatja be az akkori eseményeket, illetve azt, hogy mit élt át eközben egy átlagos húsz év körüli fiatalember. Végre nem csak érteni, hanem érezni is lehet az elnyomás szorongató, fojtó légkörét, a forradalmat övező reményeket és eufóriát, majd a fullasztó véget. Amikor tényleg nincs más kiút, csak az emigráció, el innen. Miután aktívan bekapcsolódott a történésekbe, Gézának valóban nem is volt jövője, és szemtelen bátorsággal lépte át a határt – majd kis idő múlva újra visszatért referenciákért és egy vizsláért.

 

Ezután jóval hosszabb időre távozott, és igyekezett kitalálni, mit kezdjen magával az életben. Az ember irányultsága már kisgyerekkorban megmutatkozik, így Fulgur, a tizenévesen elkapott és beidomított héja, majd a Cimborák című, éveken át forgatott állatos film munkálataiba (ez az ő iskolája, minden tekintetben) való véletlen belesodródás jelzi az ő útját. Nem sok támogatója akadt, néhányan kimondottan elrettenteni igyekeztek céljától, de végül azzá vált, akivé lennie kellett: állatidomárrá. A könyv ettől kezdve filmről-filmre haladó felvillanások sorozata, egy akadozva induló, sok-sok nehézséggel és küzdelemmel teli pályafutás története, rengeteg munka, kaland és sok viszontagság leírása. Jó és rossz élményekkel telt utazások, Afrika, újra és újra, forgatások, kedves és elviselhetetlenül nehéz emberek, színészek, rendezők, producerek jönnek szembe az oldalakon.

 

És persze állatok, állatok, állatok. Állat és ember kapcsolata sokszínű: táplálékaink, hű társaink, segítőink, életünket veszélybe sodró, elementáris erőt őrző lények egyaránt lehetnek. A történetek alapján kétség nem férhet hozzá, hogy Géza mélységes tisztelettel, partnerként bánt állataival, akik mindig a maguk egyéni módján, mondhatni a személyiségükkel reagáltak a jelenlétére és a filmes helyzetre. Rengeteg a vicces, szomorkás és érdekes sztori, az íróban helyenként érezhetően sok a bántódás, de mégis csak a világhír felé lépdelt.

 

Érdekes olvasni, hogy egy-egy filmes jelenet mögött mi van valójában, hogyan vettek rá egy állatot bizonyos mozdulatok, cselekedetek megtételére. Ez alapján azt is gondolhatnánk, hogy kevésbé értelmesek, mint ahogy láttatják őket, de ennek épp az ellenkezője igaz. Az torzítja a képet, hogy a filmekben sok esetben emberi gondolkodást tulajdonítanak az állatoknak, márpedig őket elsősorban az ösztöneik hajtják, ezt nem szabad elfelejteni. Főleg, ha valaki tigrisekkel kokettál.

 

Az állatvédők a szék karfáját kaparják az állatidomítás tényétől, de Wells bebizonyítja, hogy egy filmes oroszlánnak nagyságrendekkel méltóságteljesebb élet jut osztályrészül, mint például egy brojlercsirkének, akinek az érdekéért kevésbé állnak ki az állatvédők. Az idomár legalább annyit belead a munkába, mint állattársa, vért izzad, ráadásul folyamatosan kockáztatja az életét, hiszen, ahogy írta: nincs olyan nagymacskaféle, amely ne hagyta volna rajta a foga vagy a karmai nyomát. A könyv legszomorúbb momentuma az, amikor otthonát a kaliforniai bozóttűz készül elnyelni, és saját kezűleg kellett elpusztítania kedves oroszlánját, aki már túl öreg volt az elszállításhoz. Sok súlyos balesetről is olvashatunk, amikor az egyik fél felrúgta a játékszabályokat.

 

Számomra a végén már kicsit nehéz volt követni a filmek sorát (olyan Hollywoodi produkciókban dolgozott, mint az Elza kölykei, a Sheena, a dzsungel királynője, a Távol Afrikától, a Csupasz pisztoly 2 és a Babe 2), mivel egy részük meglehetősen régi, vagy még nem volt alkalmam megnézni. A mai világban, szerzőnk bánatára, a drága élőállatos jeleneteket egyre inkább felváltja a számítógépes technika, és abban egyetértek vele, hogy az Alkonyat farkasai csak szánakozó mosolyt érdemelnek.