Főkép

Mióta az eszemet tudom, mindig is tudatos olvasó voltam, és ritkán került olyan könyv a kezembe, aminek az írójáról semmit sem tudtam. A legutóbbi olvasmányomnál azonban pontosan ez volt a helyzet, és anélkül olvashattam végig ezt a rövid könyvecskét, hogy a fülszövegen kívül bármi is befolyásolt volna. A Kegyetlen idő egy végtelen egyszerűséggel előadott biblikus történet, melyben a környezetnek – a tájnak és időjárásnak egyaránt – legalább akkora szerepe van, mint a cselekménynek, s bár néhány óra alatt „letudható”, annál jóval húsbavágóbb olvasmány. Ha a fülszöveg nem említette volna a hasonlóságot, akkor is azonnal, néhány oldal után Cormac McCarthy regényei jutottak volna az eszembe.

 

A történet kezdetén egy névtelen gyerek egy földbe ásott üregben kuporog, és csak remélni tudja, hogy nem fedezik fel az őt kereső emberek. Sokáig vár, és miután elhalnak az utolsó ember okozta zajok, beszédfoszlányok is, kikászálódik rejtekhelyéről, és észak felé indul, hogy örökre eltűnjön az apja, és különösképpen a rettegett csendbiztos elől. A kihalt, néma, ember nélküli tájban, egy csepp víz nélkül bolyongva végül találkozik a kecskepásztorral, aki megmenti őt a szomjhaláltól, és ezentúl együtt vándorolnak vízforrástól vízforrásig. Hogy mi miatt menekül a gyerek, sokáig nem tudjuk; nem tudjuk, hogy mit követett el, vagy mit követtek el ellene, egyaránt lehet bűnös és áldozat is. A szimpátiánk azonban feltétlenül az övé és a kecskepásztoré, akik próbálnak túlélni ebben az istentelen környezetben.

 

Az első közel száz oldalon az ő vándorlásaikat követjük nyomon ebben a nyitottsága ellenére is végtelenül klausztrofób térben (hisz nem mehetnek máshova, csak oda, ahol ivóvíz és árnyék is van), és Carrasco egyszerű, sallangmentes, precíz leírásokkal telitűzdelt stílusán keresztül megismerhetünk egy eltűnőben lévő életformát, és az eltűnőben lévő értékeket ebben az aszály és brutalitás által uralt földi pokolban. Ebben az elviselhetetlen környezetben minden cselekvés, érzés, emberi kapcsolat a végsőkig, aszott csontvázukig redukálódik, így kerülnek előtérbe az egyetemes emberi értékek. Carrasco archetipikus figurákkal dolgozik, itt a Jók harcolnak a Rosszakkal, és e harc végkimenetele sokáig kétséges. A történet a kisregény második felében lódul meg igazán, majd ér csúcspontjára.

 

Mint említettem, a könyv minden, de minden szegmense – leírásai, párbeszédei, sivár tája, szereplői, életformája, történései – Cormac McCarthy stílusához hasonlít a leginkább, így magától adódik a kérdés, hogy hozzá képest miként értékelhetjük. Talán nem okozok nagy meglepetést, ha azt mondom, az amerikai mester mindenben felülmúlja a negyvenéves spanyol pályakezdő írót. Carrasco környezetábrázolása (a tárgyszerű, részletező stílustól egészen a költőiségig találhatunk leírásokat), vagy a pásztorélet bemutatása nagyon élvezetes, de ugyanakkor számtalan dologban még elég messze áll az Átkelés írójától. A figurák elég sematikusak, közel sem sikerült olyan félelmetes vagy élettel teli főgonoszt teremtenie, mint Chigurh (Nem vénnek való vidék), vagy Holden bíró (Véres délkörök), így a fináléban sincs akkora feszültség. Bár ezt magyarázhatjuk azzal is, hogy a könyv egy bibliai példázat (ez ugyancsak ismerős lehet McCarthy-tól), de, valószínűleg a tapasztalatlansága miatt, itt is néhol elvéti az arányt a hispán.

 

Hogy ne írjak le semmi fordulatot, olyan példákat választottam, amelyek nem befolyásolják az olvasást. A kezdősorokban például az iszonyú, zárt üregben rejtőzködő gyerek a regény végére, legalábbis tapasztalati szinten, már majdnem kész felnőtt lesz, így ezt az üreget, mint az anyaméhet is felfoghatjuk, amiből megszületett a későbbi férfi – ezt azonban az író szinte a szánkba rágja később. Vagy mikor egy romvár mellett, egy Jézus Krisztust ábrázoló kép alatt a fiú szemléli az öreg testét borító sebhelyeket, Carrasco megint nem hagyja, hogy magunk jöjjünk rá az érthető párhuzamra, hanem ezt külön el is magyarázza.

 

De elég ennyi is a negatívumokból, közel sem bántam meg, hogy kézbe vettem és elolvastam a könyvet, ugyanis a Kegyetlen idő, kisebb hibáitól eltekintve, önmagában is megállja a helyét. Elsősorban azoknak ajánlanám, akik szeretik McCarthy műveit, és akiket nem zavar a brutalitás megjelenése a szépirodalomban – Carrasco mindenképpen egy olyan pályakezdő, akinek az írásaira a jövőben is oda kell figyelnünk. A Magvetőnek pedig külön köszönet, hogy alig egy éven belül lefordították (Dobos Éva remek, mint mindig), és alkalmat adtak arra, hogy megismerjük ezt a Spanyolországban az Év könyvének is megválasztott kisregényt.