Főkép

A mű Suzanne Simonin levele, saját bevallása szerint emlékirata pártfogója, de Croismare márki számára. A visszaemlékezés, ami a kor divatja szerint levélregény formájában íródott, Suzanne 16 éves korában kezdődik, aki egy jómódú családban nevelkedett két nővérével, azonban már nagyon korán kiderült számára, hogy szülei szeretetét csak két nővére élvezi, szépségével, ártatlanságával és jó szándékával ő csupán szülei bánatát és elégedetlenségét vívja ki.

 

„Atyám ügyvéd volt. Meglehetősen későn vette feleségül anyámat, akitől három lánya született. Nagyobb vagyonnal rendelkezett, mint amennyi tisztességes kiházasításunkhoz szükséges volt, de ehhez az kellett volna, hogy egyformán szeressen mindhármunkat. Márpedig semmiképp sem állíthatnám ezt róla elismerésként. Én, arcom, eszem, jellemem és tehetségem folytán, különb voltam nővéreimnél, és úgy látszott, hogy ez bántja szüleimet. Amivel a természet és a szorgalom többet adott nekem, mint nekik, csak bántalom forrása lett, és legzsengébb gyermekkorom óta egyetlen vágyam volt, hogy hasonlítsak két nővéremre, s engem is úgy szeressenek, kényeztessenek, ünnepeljenek és mentegessenek, mint őket. Ha anyámnak azt mondták, hogy bájos gyermekei vannak, az sohasem vonatkozott énrám. Néha ugyan dicsértek engem is, de ezeket a hízelgéseket oly drágán kellett megfizetnem, ha egyedül maradtunk, hogy legszívesebben vettem volna a teljes közönyt, vagy akár a szidalmat is, mert minél inkább kitüntettek az idegenek, annál rosszabb kedvű volt a család, ha a vendégek elmentek.”

 

A két nővér kiházasítását követően Suzanne ifjú szívében remény éled, hogy a családot, ahol oly boldogtalanul élt, végre elhagyhatja, és rá is hasonló sors vár, mint nővéreire, ám egy nap szembesül szülei óhajával, ami nem más, mint hogy vonuljon kolostorba. Suzanne tiszta, nemes lelkű és erényes, de nem érez elhivatottságot a kolostori léthez, és minden erejével küzd sorsa ellen, mégsem jár sikerrel. Csak sejti, hogy vélhetően születése körülményei kényszerítik őt a keserű sors vállalására, bár a teljes bizonyosságot és a tudást csak később szerzi meg.

 

A zárdában, miután elveszíti kedves apácafőnöknőjét, aki addig megértéssel, szeretettel, empátiával fordult hozzá, ezzel elfogadtatva helyzetét, még ha a hivatástudatot nem is ültette el a lelkében, a teljes kiszolgáltatottság lesz az osztályrésze. Ő persze a nehezebbik utat választja, nem adja fel, megpróbálkozik a lehetetlennel, kétségbeesés és beletörődés között vergődve megőrzi tisztaságát. Kolostori létének ideje alatt folyamatosan a kiutat keresi; nem bírja a bezártságot, és úgy véli, hogy eme hivatásra nem készült fel, nem tudja átadni magát teljes lelkével a hitnek, mégis egy-két kivételtől eltekintve ő az egyetlen, aki Isten tanításai szerint él, betartja a kolostori előírásokat, és apácatársaival megaláztatásai ellenére is emberként viselkedik, megértő és megbocsátó.

 

Úgy gondolom, hogy a katolikus egyházhoz kapcsolódó intézményekben kellene megtalálnunk a lelki békét, de épp a katolikus tanítások azok, melyek a szóban forgó zárdákban elméleti síkon maradnak, a gyakorlatban teljesen kifordulnak magukból, és még a felebaráti szeretet halvány megnyilvánulása sem tapasztalható.

 

„Nyilvános megbánásom utolsó két napján nem volt véres a lábam, mert ő gondoskodott róla, hogy titkon elsöpörje utamból az üvegcserepeket. Mikor kenyéren és vízen kellett élnem, saját adagjának egy részét fehér kendőbe csavarva cellámba dobta. Sorsot húztak, hogy ki vezessen kötélen, és ő húzta ki. Volt hozzá bátorsága, hogy a főnöknőnél tiltakozzék e kegyetlen és embertelen feladat ellen; kijelentette, hogy inkább meghal, semhogy teljesítse. Szerencsére magas rangú családból származott, és nagyobb összeget kapott, amellyel a főnöknő felügyelete alatt szabadon rendelkezhetett, úgyhogy néhány font kávé és cukor árán talált olyan apácát, aki helyettesítette. Alig merem elhinni, hogy Isten keze érte utol ezt a szerencsétlent; megőrült, és be kellett zárni. Főnöknőm azonban él, uralkodik és kínoz, és igen jól érzi magát.”

 

Denis Diderot (1713-1784) deista gondolkodó volt, a francia és az egyetemes kultúra egyik legnagyobb hatású alakja, a felvilágosodás egyik kiemelkedő gondolkodója, aki ebben az 1760-ban született művében korhűn mutatja be, hogy a világtól elzártan az emberi lelkek milyen mélyen elkorcsosulhatnak, és az alapvető emberi jogokat, érzelmeket milyen tettekkel tiporhatják meg, mindezt álerkölcsök köntösébe burkolva, Isten nevében. A regényt nem tartom vallásellenes írásnak, azonban körbelengi az egyház befolyásával történő szembehelyezkedés szelleme, maga az egyház intézményének el nem ismerése, ahol a tiszta erkölcsök is elposványosodnak, mert senki sem bírja túl sokáig az elhagyatottságot, az üldöztetést és a magányt.

 

A kérdés: könnyebb-e egy ilyen tiszta léleknek a nagyvilágban megtalálnia a helyét, mindenféle szülői, anyagi támogatás hiányában a XVIII. században, vagy a körülményekhez képest az apáca-lét a leghelyénvalóbb, még ha állandó lelki gyötrődést is okoz, a lelki béke megtalálása pedig utópia? A kérdés egyszerű, vagy legalábbis annak tűnik, ám a válasz nagyon összetett, ráadásul csupán olvasmányaink és történelmi tanulmányaink adnak képet az akkori életről, felfogásról, így pedig nehéz korrekt választ adni. Véleményünk persze lehet, de azt nagyban befolyásolják jelenlegi ismereteink. A mű egyébként remekül rávilágít az adott kor szellemére, így ez is egy apró részlet, amely teljesebbé teheti a század erkölcsének megismerését.