Főkép

Külső szemlélőként, amolyan ártatlan bámészkodóként nehéz eldönteni, mi állhat egy-egy arculatváltás mögött. A Bloodlust történetfolyam harmadik kötetének megjelenésekor a legszembetűnőbb változást a színes képek helyett alkalmazott fekete-fehér, alapvetően még szürkeárnyalatosnak sem nagyon mondható rajzok jelentik, ami mögött lehet anyagi megfontolásokat sejteni, hiszen ma Magyarországon nem igazán megtérülő befektetés szerzői kiadásban a saját képregényes agyszülemények terjesztése, de elképzelhető az is, hogy maga a koncepció egészen egyszerűen monokrómmá „színesedett” (elnézést az oximoronért!), vagyis célzottabbá, és szerény megítélésem szerint a Bloodlust világának általam elképzelt stílusához közelibbé vált. Ez utóbbit tűnik alátámasztani a tény, hogy az egyik online megjelent novella, amely a „Zsoldosvégzet” címet kapta, ugyancsak ebbe az irányba mozdult el.

 

Akármi legyen is az igazság – interjúkból biztosan megismerhetjük majd a magyarázatot –, ami engem illet, szerencsésnek ítélem az eltolódást az egyszerűség felé. Mindenekelőtt azért, mert egy ilyen posztapokaliptikus világban, ahol mindenütt az erőszak tombol, és a különféle halandó és halhatatlan embervadászok jelenléte mellett fontos szerepet játszik a cyberpunk vonal, a fekete-fehér rajzok „durvasága” és megtévesztő „sterilitása” – hogy úgy mondjam: minimalizmusa – egészen sokkolóan hat, és talán könnyebben magába szippantja a mit sem sejtő áldozatot, azaz a potenciális olvasót.

 

De álljunk meg egy kicsit az eszköz- és stílusbeli visszanyesettségnél. Ami az első két kötetnél még valószínűleg furcsának hatott, nevezetesen az, hogy a történetvezetés töredezett, a cselekmény mozaikszerű kockákból épül fel, a kidolgozott háttérvilág, a jól megformált alakok és viselkedésminták, valamint az események mögötti okok és indítékok eltitkolása közötti feszültség Hemingway jéghegy-hasonlatára emlékeztet, ugyanakkor számos késő huszadik századi és huszonegyedik századi alkotó jellegzetes technikáival is rokonítható. Vagyis abba az általános trendbe illik, ahol az olvasónak nem rágnak mindent a szájába, és hagyják, hogy maga töltse ki az információfolyamban tátongó lyukakat. Ezzel pedig inkább a pillanatra sikerül összpontosítania, ami alatt egy képregény esetében nyilván a paneleket és a történet ritmusát érdemes érteni.

 

Ettől kissé eltérő nézőpontból közelítve azt mondanám, hogy a cselekményívet illetően nem sokkal lettem „okosabb” attól, hogy elolvastam a Tisztességtelen ajánlatot, ennek ellenére kialakult bennem egy olyan kép az egész sorozatról, ami alapján eldönthettem, kíváncsi vagyok-e más részekre, vagy inkább hagyom a fenébe az egészet. Be kell vallanom, hogy ha akcióra vagy mély gondolatokra vágyom, inkább hagyományos regényt veszek a kezembe, ahol gyakorlatilag minden képi részletet a képzeletemre bíznak, ha mást nem, magamnak kell vizualizálnom a leírásokat, még ha ott is van – kis képzavarral élve – a sorvezető. Itt ellenben éppen a rajzok ereje az, ami azonnal mellbe vág, és bizony, ez az elképzelt neopolisz és ezek az alakok akkor is rögtön magukra vonnák a figyelmemet, ha épp csak futó pillantást vetnék rájuk. (Ezt ténylegesen teszteltem másokon, és cseppet sem meglepő módon a várt eredmény született.) A legfontosabb pedig valószínűleg az, hogy a rajzok ezt a hatást az egyéniségükkel, és nem feltétlenül az egyediségükkel érik el, bár előképeket szerintem értelmetlen lenne keresni, még ha nem is lenne reménytelen a vállalkozás.

 

Egy szó mint száz, aki teheti, támogassa ezeket a tehetségeket, ha másért nem azért, hogy a jövőről – és átvitten a jelenről – kialakított sajátos világképükkel gazdagíthassák a honi képregény-termést, azok pedig, akik kedvelik a cyberpunk hipermodernitással együtt is mocskos világát, vagy a nem feltétlenül vérfarkasokkal hadakozó vámpírokat, alapból kedvüket lelhetik az efféle képes történetek olvasgatásában.