Főkép

Kezdjük talán a vallomásokkal: nem vagyok ismerője a finn irodalomnak, nem olvastam például Arto Paasilinna A nyúl éve című regényét, nem követem figyelemmel a finn aktuálpolitikát, és úgy egyáltalán, a finn emberek is meglehetősen távol állnak tőlem. Ezért aztán kevés alkalmatlanabb embert tudnék elképzelni Tuomas Kyrö alkotásának elemzésére vagy legalábbis értő feldolgozására, így meg sem próbálkoznék vele: azt viszont egészen konkrétan el tudom mondani, ha valami tetszett. Márpedig A koldus és a nyúl az utóbbi idők legkellemesebb olvasmányának bizonyult, mondhatni minden sorát élveztem, noha teljesen biztos, hogy elvesztettem a mű azon rétegét, amely megkövetelné a fentiek ismeretét (kis utánaolvasással persze kicsit jobban képbe kerültem, de még mindig jóval kevesebbet jelent számomra, mint egy finnek jelentene).

 

Ezért aztán nyugodtan mondhatom, hogy mindenki számára egészen magával ragadó élmény lehet a regény, függetlenül attól, hogy mennyire jártas a finn kultúrában. A magam részéről is először a borítóba szerettem bele, csak utána vettem közelebbről szemügyre a könyvet, de már a külalak előrevetíti, hogy mire számítsunk: akinek a finom rajzok, a bájos alakok és a rögtön a címlapon olvasható kissé banálisnak tűnő „Az élet mese.” idézet nem nyeri el a tetszését, annak talán nem is érdemes igazán belekezdeni. Aki viszont nem menekül el rögtön a már-már ifjúságinak tűnő kinézettől és a fülszövegtől, ami egészen mesébe illő elemeket emleget, bátran kezdjen bele, nem fog csalódni.

 

Hiszen először is találkozni fog Vatanescuval, az egyszerű román férfival, akinek a legnagyobb vágya, hogy venni tudjon fiának egy stoplis cipőt, de ez jelenlegi körülményei között lehetetlennek tűnik. A maffia hathatós támogatásával Finnországba kerül, ahol koldusként „alkalmazza” a Szervezet, de ez aligha az az életforma, aminek segítségével biztosíthatja fia jövőjét. Elmenekül hát, amikor is hirtelen belebotlik egy vadnyúlba, aki szintén menekül – bár nem a maffia, hanem „csupán” néhány bottal felfegyverkezett ember elől. Azonnal összebarátkoznak, s ketten együtt olyan kalandokba keverednek, és olyan utat járnak be, amelyre senki sem számítana, sőt, mi több, ők maguk sem akarják. Vatanescu román koldusból bogyószedő és építőmunkás lesz, hogy aztán a miniszterelnöki pozícióban találja magát. Pedig ő tényleg csak egy pár stoplis cipőt szeretett volna.

 

Útja során pedig bebarangolja Finnország különböző szegleteit, és valahogy mindenkinek megváltoztatja az életét. Nem gyökeresen, de minden ember életébe képes belecsempészni a boldogságot, az örömet, az újdonságot: egyszerű személyisége mindenkire hatással van. Utat mutat néhány lázadó fiatalnak, fellelkesíti egy társadalomból kivonuló lappföldi házaspár életét, segít egy magányos bűvészen, miközben az egész világ figyelemmel követi tevékenységét, valóságos celebbé válik, akit óriási rajongás övez, és akit mindenki szeret. Egyedül Jegor Kugar, az orosz gengszter táplál ellenérzéseket iránta, miután a korábban megszokott, viszonylag békés, fegyver-, drog- és emberkereskedelemmel eltöltött mindennapjai teljesen felborulnak, elveszti mások félelemmel keveredett tiszteletét, és nem marad más számára, mint a gyűlölet Vatanescu iránt.

 

Ám Kyrö nagyon finoman bánik szereplőivel, hiányoznak a nagy érzelmek és a színpadias jelenetek, kemény ecsetvonások helyett könnyed humorral és csipetnyi iróniával dolgozik, még Kugar is nevetségessé válik – önmaga és az olvasók előtt is. Minden fejezetben újabb és újabb figurák bukkannak fel, akiknek látszólag semmi közük a cselekményhez, aztán mégis valahogy beleilleszkednek Vatanescu pikareszkjébe. Kyrö szatirikus hangvétele annyi bájosságot kölcsönöz a regénynek, hogy alig olvastunk néhány oldalt, máris megkedveltük minden karakterét, és parányi mosollyal a szájunk szélén figyeljük, hogy milyen kalandba keveredik legközelebb a román koldus, milyen abszurd és hihetetlen pillanatot kénytelen átélni, mert még mindig nem sikerült megszereznie azt a stoplis cipőt.

 

Eközben pedig már-már észrevétlenül ragad el minket Vatanescu élete, amely valahogy mindig jóra fordul, nincs olyan helyzet, amiből ne tudna kiszabadulni és folytatni tovább útját a nyúllal. Tuomas Kyrö nem akar nagyokat mondani, nem akar elkápráztatni és hatalmas csinnadrattával a mély érzelmek felé terelni: megelégszik annyival, ha elmondhat egy barátságos történetet szeretnivaló szereplőkkel, s közben néha egy-egy érdekesebb gondolatot is elvethet – életről, emberi kapcsolatokról, még politikáról is. Talán A koldus és a nyúl nem lesz korszakalkotó mestermű, de mégis olyan élvezettel olvastam, ahogy csak kevés olvasmány képes elvarázsolni: egyszerű mondatai és visszafogott (bár néhol szokatlanul közvetlen) stílusa bemutatja, hogy milyen is az, amikor a finn politikát Jézus segíti; miként lehet bogyószedés közben meztelen lappföldiekkel összefutni; s hogyan válhat román koldusból pillanatok alatt finn sztár. Mert hát az élet tényleg mese.