Főkép

Ha ilyen ütemben érkeznek a sorozat további kötetei, akkor egyrészt törhetem a fejem azon, hogy miként rendezem át a könyvespolcaimat, elegendő helyet biztosítva Remo Williams kalandjainak, másrészt pedig ez a tempó bizonyos anyagi átcsoportosítást is igényel majd a rajongóktól. Mindenesetre az előzetes ígéreteknek megfelelően itt a második Pusztító kötet, amely bizonyos értelemben hozza a papírformát. Ugyanis a szerzőpáros egészen idáig bírta hidegháborús hangulat nélkül (ennek megértéséhez hozzátartozik, hogy könyv angolul első ízben 1972-ben jelent meg), de most aztán minden kötelező elemet belezsúfoltak a Halálsakk címre elkeresztelt második részbe.

 

A talányos felvezetés után ért az első meglepetés, hiszen nem az előző ügy levezetésével foglalkozunk, hanem nyolc évvel későbbi eseményről esik szó. Arról igazából utalás erejéig sem történik említés, mi mindent történt hősünkkel időközben; egyedül az biztos, hogy kiképzése még mindig nem ért véget – viszont már jóval előrébb jár, mint Chuck Norris és Bruce Lee együttvéve. Remo képességei számomra egyszerűen a hihetetlen kategóriába sorolódnak, ám mivel korábban hasonlóan vélekedtem a jógáról és a tibeti szerzetesek egynémely meditációs technikájáról, valamint figyelembe véve a tényt, miszerint agyunknak csupán elenyésző részét használjuk, továbbá nem elfeledkezve az evolúció folyamatosságáról, s végezetül felidézve a Mátrix című film egynémely jelenetét – nos akár még az is elképzelhető, hogy megfelelő módszerekkel kiképezhető egy ilyen szuperember.

 

Azonban a történet során gyakorta bebizonyosodik, hogy hiába a tökéletes kiképzés, koncentráció nélkül ez mit sem ér. Ráadásul az élsportolókhoz hasonlóan, az ő esetében is csak arra van lehetőség, hogy egy előre meghatározott időre csúcsformába hozz magát, de alapban nem képes világcsúcsot produkálni egész évben. Márpedig ezúttal éppen erre a maximumra lenne szükség, mivel a kormány számára fontos „agyas” tudósokból álló csoport (Brewster Fórum) a világbéke, illetve a hidegháború szempontjából fontos kutatást végez. Azonban homokszem került a rendszerbe, aminek eredményeként egy biztonsági ember meghal, bizonyos fotónegatívok ellenben előkerülnek.

 

E két esemény eredményeként nem sokkal később Remo a Dr. Csont flúgos tudósait idéző társaságban találja magát – és itt lép be az emberi tényező, mert hiába verhetetlen fizikailag, ha mentálisan nem teljesít jól. Mondhatni elemi hibákat vét, amelyek eredményeként kétesélyessé válik az ügy kimenetele. Ettől persze csak még jobban tetszett a könyv, érdekes keveréket eredményezett a terminátor és a kissé szétszórt ügynök keresztezése. Az ebből a helyzetből fakadó feszültséget még az időnként beiktatott humoros villanások (ebből a szempontból Remo jól hozza a jellegzetesen idióta amerikai figuráját) és a nosztalgikus visszaemlékezések sem tudják ellensúlyozni.

 

Elsőre kissé szokatlan volt a történetvezetés, mert a fejezetek végén elhelyezett horgok, amelyek meglengettek egynémely később bekövetkező eseményt, manapság nem használatosak, legalábbis ilyen formában nem találkoztam mostanában ezzel a megoldással. Fura módon azonban ettől csak még izgalmasabb, még pergőbb lett a regény, amely egyébként a legjobb B-kategóriás akciófilmekre emlékezetett – és mivel azokat szeretem, eddig a Pusztító is a kedvenceim közé tartozik. Jöhet a következő!